Kereskedelmi jog, 1928 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1928 / 7. szám - A csődönkívüli megtámadáshoz való igény határairól

7. sz. KERESKEDELMI JOG 119 sősorban — az elméleti tisztaság rovására is — elhatározó módon dönteni, mint ez a külföldön is történt, talán nem kárbaveszett fáradság megkísérlem a különböző álláspontok kritikai megvilágitását Sehnster Rudolf a Polgári Jog 1927. évi 9. számában a szabályozást az általános magánjog és a jogtörténeti értelemben vett PauHana alapján véli eszközlendőnek. Schreyer •lakab az id. lap 10. számában erre válaszolva szélesebb alapon kívánja ugyan a szabályozást, de többek között így ir: ,.A família suspecta csoportját még némi megerőltetett logikával lehetne a Pauliana elve alá subsummálni, de a csődigényen alapuló megtámadási eseteket éppenséggel nem". Velük ellentétben Tury Sándor Kornél prof. „véleményében" (57. lap a) pont) azon nézeten van, hogy az ajándékozott felelőssége az ajándékozó egyes tartozásaiért elvileg tartozik a fizetésképtelenség esetére bekövetkező megtámadhatóság szabályozása körébe. Teljes mértékben osztván Meszlény és Tury azon fejtegetéseit, melyek szerint a fizetésképtelenség egységes tényálladék, s igy csődben és azonkívül elvileg egyformán is szabályozandó, Schuster Rudolf nézetére nem térek ki. mert ha helyt áll az, amit dr. Schreyer Jakabbal szemben felhozni bátor leszek, ugy az annál inkább megáll Schuster Rudolf véleményével szemben is. I. Dr. Schreyer Jakab, csődjogászaink doyenje, tehát azt tartja, hogy a csődigény megsértésén alapuló megtámadás alapeszméjében semmikép sem azonosítható a Paulianával, hogy a Pauliana, ugy mint azt a forrásokban találjuk, a csődigény megsértéséből eredő megtámadást nem ismerte. Kérdés, nem tartozik-e a csődigény megsértése mindamellett szorosan hozzá a Paulianaban lefektetett jogtételhez, vagy nem-e legalább annak közeli analógiája? Nézetem szerint igen. A Pauliana alapja a fraudis conscientia. Az, hogy a szerző fél tud a bukottnak hitelezőit megkárosító szándékáról. Ha tehát ő ennek ellenére is megszerzi a kínált dolgot, maga is akarja bukott hitelezőinek megkárosítását. Kétségtelen, hogy a döntő körülmény nem a közös akarat, hanem a szerző fél akarata. A szerzés akkor is megtámadható volna, ha az elidegenítő vétkessége ennek valamikép nem volna betudható. A megtámadás alapja léhát egy a szerző fél személyében fekvő szubjektív momentum, az ő vétkessége. Vájjon a csődigény megsértésén alapuló megtámadás alapja nem ez? A római jog erre határozott nemmel felelhetett. A szerződésen kívül kötelmek tanában dolus alatt mindig büntetőjogi vétkességet érlelt. A „qúi suo ilire utitur neminem laedit" szent és sérthetetlen elv volt. Nemmel felelhetett még a 40 év előtti jogász is. Fodor Ármin 1889 ápr. 6-án tartott jogászegyleti felolvasásában (Értekezések V. kötet 4 füzet) még helyesen tolmácsolta az akkori jog álláspontját, mikor a Cst. 27. §. eseteit azért rekeszti ki a Pauliana köréből (25. 1.) „mert az a kielégítési igény magánjogi megsértése és nem delictum". Negyven év előtt a német RGB. még tervezet volt és az első Entwurf még nem akarta elismerni a ,,chikane" fogalmát és a joggal való visszaélésből eredő kár kereshetőségét. (Motive II. 727. oldal.) Ma ismerjük a chikane fogalmát s ezzel a qui suo iure utitur szabályai meg van törve. Igaz, a chikane megköveteli, hogy a károkozó eljárás kizárólagos célja épp a kár okozása legyen. Az adós fizetésképtelenségét tudó, lejárt követeléssel biró hitelező pedig, aki teljes kielégítést fogad el, nem másnak akar kárt okozni, hanem magának kielégítést szerezni. A chikanetól a csődigény megsértéséig messze az ut. De vájjon a csődigény megsértése innen, vagy tul van a joggal való visszaélésen? Messze áll-e a conscientia insolventiae debitoris a fraudis conscientiától? Ne tévesszünk valamit szem elől. A Cst. 27. §. nem a csődigény megsértéséhez, hanem annak tudatos megsértéséhez füz hátrányos jogkövetkezményeket. Szerződéses jogalapról itt szó sem lehet. Objektív felelősségről még kevésbbé, hiszen a felelősség szubjektív momentumoktól függ. Ha azonban a jog a szerződések és a tárgyi (vétlen) felelősség körén kivül, egy szubjektív magatartás következményeként a magatartás alanyára joghátrányt ró, ugy ez már magában véve a delictuális felelősség mellett tanúskodik. Ám ez csak ,,a posteriori" érv. ,,A priori" bizonyítani nehéz, mert a tételes jog a jogtételeket törvényszerkesztési okokból nem szokta elvi elvontságukban tartalmazni, hanem magát az abstract tételt csak a parancsoló és tiltó rendelkezésekből, a sorok közül lehet kiolvasni. A XVIII. század természetjogi eszméin alapuló jogokban azonban szokás volt ilyen elvi kijelentéseket tenni — néha a jogi precizitás hátrányára. így a Code civile azt mondja, hogy az adós vagyona hitelezőinek közös zálogát ké pezi. Nem szabad ezt a szószoros értelmében venni. Nem más ez zseniális hasonlatnál. Dologi joga kétségkívül nincs a hitelezőknek az adós vagyonára. Ezt szem előtt tartva azonban lehet e tétel kiindulópontunk. Az összhitelezőknek tehát joguk van arra, hogy adós vagyonát az ő kielégítésükre fordítsa. Joguk egyforma erős, rangsora egy. Ha a vagyon mindnyájuk kielégítésére nem elegendő, arányosítani kell. Amíg a vagyon elegendő, mindenikük kihasíthat magának be-