Kereskedelmi jog, 1927 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1927 / 11. szám - A valorizáció és a jelzálogjog

182 KERESKEDELMI JOG 11. sz. határozata (J. H. 1909. sorsz.), amely szerint az ilyen eljárás „ellenkeznék a telek könyveknek az 1856. évi helyszinelési utasítás I. fejezet III. cikkében is kifejezésre juttatott azzal a céljával, hogy azokból mindenki biztos tudomást szerezhessen a bejegyzett jogokról. Biztos tudomás szerzéséről ugyanis a zálogjognál nem lehel szó akkor, ha a bejegyzésből nem tűnik ki, hogy a bejegyzett zálogjog minő terjedelmű, illetőleg minő vagyoni értékű követelést biztosit" Hasonló értelemben dönt a Kúria P. VI. 8266/1926. szánni Ítélete (J. H. 707.), amely szerint „a bejegyzett összeg megváltoztatása esetén a telekkönyvi közhitel érdeke szenvedne csorbát, amennyiben a későbbi jelzálogos hitelezők, akik a telekkönyvben bízva szereztek jogot azzal, hogy az ő követelésüket megelőző valamely tehertétel a bejegyzettnél magasabb névértékűnek mondatnék ki. szerzett joguk tekintetébén sérelmet szenvednének". Az előbb idézett kúriai Ítélettel megváltoztatott budapesti táblai Ítélet arra az álláspontra helyezkedett, hogy mindazok, akik a bírói gyakorlat szerint átértékelhető követelés erejéig jelzálogjoggal terhelt ingatlanra a terhek névértékben számbavételével szereztek jogot, rosszhiszeműek voltak és a telek könyvi közhitel védelmére nem számithatnak. Ez az ellenérv a Kúria gondolatmenetében formulázva a következőképpen szólhatna: A követelés átértékelhetőségének elismerése ('setében valamennyi az ingatlanra átértékelhető követelés erejéig bejegyzett jelzálogjog biztosítéki jelzálogjoggá változik át, a 100%-ig átértékelt összeg erejéig. Minthogy pedig a teljesen valorizált összeget a bejegyzés alapjául szolgáló okiratból egyszerű át számítással bárki könnyen megállapíthatja az átértékelt követelésnek az eredeti rangsorba sorozása sem ejt sérelmet a telekkönyv tájékoztató célján. Nem szólva arról, hogy a biztosítéki jelzálogjoggá átalakulás automatikus végbemenése, amely a táblai állásfoglalásnak logikus következménye, már önmagában is problematikus és figvelemmel a biztosítéki jelzálogjog átruházhatatlanságára vonatkozó végóráit élő tanra, igen gyakorlatiatlan eredmén vre vezet, a táblai álláspont már csak azért sem vihető következetesen keresztül, mert lehetnek olyan jelzálogjogok is bejegyezve az átértékelt összegre is kitér j észt eil jelzálogjogot követő rangsorban, amelyek akár szintén átértékelhető, akár át nem értékelhető követelés biztosítására szolgálva — még a háború előtt vagy általában olyan időben keletkeztek, amikor átértékelésről egyáltalán nem volt szó. Ezeknek a hitelezőknek a rosszhiszeműségét pedig nyilván még a tábla sem kívánja megállapítani. De mi következik ebből? Az, hogy az átértékelt követelés mégsem az eredeti rangsorban, hanem csak az átértékelést a tábla szerint is jóhiszeműen számba nem vevő jelzálogos hitelezők utáni rangsorban kereshetne kielégítést. Annak azonban, hogy a tábla álláspontja csak ebben a formában is érvényesülhessen, ismét a telekkönyvi közhitel szempontjából mellőz hetetlen kelléke egy napnak — és pedig min den jelzáloggal biztositható követelés tekintetében külön-külön napnak — a meghatározása, amelyen már rosszhiszeműség volt bizonyos követelés átértékelését nem venni számításba. Jogszabállyal megállapított ilyen naptár nélkül — merem állítani - ahány sorrendi tárgyalást vezető biró van az or szágban, annyiféle dátum fordulna elő a sorrendi végzésekben s talán az sem túlzás, ha azt állítom, hogy az ország legkiválóbb civilistái között sem lehetne találni kettőt, aki a baleseti járadékok teljesülési határozattal eldöntött kérdésén felül más pénztartozás tekintetében ugyanazt a napot jelölné meg olyannak, amelyen bizonyos követelés átértékelése már állandó gyakorlattá vált. amelytől eltérés ki volt zárva. További kérdés lenne azután a mérték, hogy t. i. milyen mértékű átértékelést vett'számba bizonyos időpontban a jóhiszemű szerző. II. A Kúria dogmatikai szempontból tökéletesen helyes döntése mellett felhozott gyakorlati szempontok ellenére, mégsem lehet tagadni, hogy a tábla ítéletében a kiindulási pontul szolgáló gondolat helyes. Azzal, hogy csak az eredeti névértékben fizetés melletti törlést nem engedi meg —amint már említettem —, a Kúria nem sokat segít a hitelezőn, aki előtt ott van a jelzálogi fedezet, mégpedig a személyes adósa kezén és mégsem tud hozzájutni, csak végrehajtás utján, holott a követelése esetleg évek multán jár le és összetett kezekkel kell néznie, hogy az adósa miként tölti be uj jelzálogjogokkal mindazokat a ranghelyeket, amelyek értéket jelentenek. A helyzet valóban olyannak látszik, mint a német Reichsgericht sokat idézett 1923 november 28-iki határozata után, amikor a jogban beállott hézagot a jogszabályalkotásnak sürgősen be kellett tölteni. A különbség mégis elsősorban az, hogy a német törvényhozási megoldás, amely a tábla álláspontjának megfelelően az eredeti ranghelyet biztosította, nálunk elképzelhetetlen. A német megoldás ugyanis csak azért volt lehetséges, — kérdés még igy is, hogy a tapasztalatok után mégegyszér lehetségesnek tartanák-e —, mert a Reichsgericht döntése olyan időpontban kelt, amikor a márka katasztrofális zuhanása következtében a telekkönyv csak formailag nem volt tabula rasa, valójában azonban majdnem minden jelzálogjog megsemmisült. Nálunk pedig akár a bíróság,