Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)
1925 / 6. szám - Nyugdij-valorizáció
78 KERESKEDELMI JOG 6. sz. akarta hárítani. Nem is szólva arról, hogy e valutatörvény után iktatták törvénytárunkba a. trianoni béke valorizáló parancsait és az 1923. évi köztisztviselői fizetést és nyugdijat szabályozó rendeletet, a takarékkorona-rendelet, az 1924. évi IV. t.-c, mely az adókat és házbéreket, valamint a közalkalmazottak és vasúti alkalmazottak tényleges és nyugdijilletményeit aranykorona-alapra fektette; oly törvényerejű módosításai az 1921. évi valutatörvénynek, hogy azt ma már lényegileg csak a kényszerforgalom és a bankjegyekhez való reláció szempontjából lehet érvényben levőnek tekinteni, de nem lehet a valorizáció komoly akadályául venni, ahogy azt a magyar birói gyakorlat rendszerint nem is tekintette; sőt a hasonló valutáris szabálylyal szemben oly merev osztrák birói gyakorlat is méltányos esetekben eltért eredeti álláspontjától. A nyugdijvalorizáció kérdésének elvi alapjára nézve a Kúriának ujabb gyakorlata teljes egyértelműséget mutat és noha három polgári tanács is foglalkozott e problémával, mégsem volt szükség netáni ellentétes döntések miatt jogegységi határozat provokálására. Már ez a körülmény is mutatja, hogy a birói meggyőződés kialakulásában milyen elemi erővel tört utat magának a valorizálás szüksége és igazságos voltának átérzése. A birói gyakorlat már évtizedek óta a leghatározottabban állást foglalt amellett, hogy a nyugdíj fizetéséért maga a szolgálatadó, nem pedig nyugdíjalapja, vagy akár önálló jogi személyiséggel bíró nyugdíjintézete felelős. (Kúria 221/V. 1901) alapítva ezt arra, hogy a vállalat, mely kötelezi alkalmazottait a belépésre és e cimen fizetésük egy részét visszatartja és tőlük egyéb illetékeket szed: ezekkel a tényeivel válik felelőssé a nyugdíj kifizetéséért. Ezt az elvet ujabban többször igen pregnánsan kifejezésre juttatta, (PII. 998/1925, PII. 7057/1924, PII. 4958/1924, PII. 7147/1924.) Ezzel állást foglalt abban is, hogy a teherbiróképesség szempontjából nem a nyugdijalap, vagy intézet, hanem a munkaadó vállalat vagyoni helyzetét kell vizs'gálni. IV. Nizsalovszky Endre5 irja érdekes tanulmányában, hogy ,,a valorizációra irányuló törekvések első sorban a bíróhoz intézett kérelem alakjában jutnak kifejezésre. Ha a biró — úgymond — ,a kérelemnek nem tud eleget tenni, vagy ha az adott esetben megtalálja ugyan az igazságot, de határozatával olyan érdekeket érint, amelyek védelmét a törvényhozó hatalom szükségesnek tekinti, akkor kezdődik a törvényhozás szerepe. A nyugdíj valorizálásának igazságos igénye is a bíróság elé került; a biró eleget is tu5 A valorizáció, mint törvényalkotási probléma egyes külföldi államokban. Jogállam, 1924. IX X. f. dott tenni e kérelemnek; ebből a szempontból tehát törvényhozási támogató beavatkozásra nem volna szükség; mert ha a birói gyakorlat, mely elvégre még csak néhány hónapos, tökéletességre még nem emelkedett, nyugodtan lehetne az egyenetlenségek lecsiszolódását a fejlődésre bizom. Mi az oka mégis, hogy a törvényhozás sürgős feladatai között látjuk a nyugdijvalorizálás kérdését? Erint-e a birói gyakorlat olyan érdekeket, amelyek védelmét a törvényhozó szükségesnek tekinti? És vájjon kinek az érdekei ezek? Ha a jogalkotás szerveinek az volna a felfogásuk, hogy a fennálló jogszabályok alapján kialakult birói gyakorlat érinti a nyugdíjasok érdekeit, mert a szerződésileg meghatározott nyugdijtételekhez alkalmazkodva, nem tudja mindig a szűkös létminimumot biztosítani: csak örömmel üdvözölnénk oly uj jogszabályt, mely lefelé szabna korlátot a biró elé és megtiltaná, hogy az átértékelt nyugdij megállapításában e létminimum alá szálljon. Nem ismerjük ugyan a törvényelőkészités munkálatait, de azokból a tárgyalásokból, — melyeket hir szerint az irányadó körök a munkaadók érdekképviseleteivel folytatnak, — következtethető, hogy a törvényes szabályozást nagyrészt a munkaadók érdekeinek valódi vagy vélt sérelmei teszik sürgőssé. Ha a panasz az volna, hogy a biróság tul erősen valorizál és nem veszi figyelembe a munkaadó teherbiróképességét: azt hiszem, ezt a panaszt a birói gyakorlat előre megcáfolná, mert hiszen, ha panasz lehetne a megállapítások ellen, ugy ez inkább azok szűkmarkúsága miatt volna emelhető. Az érdekvédelmet, nézetem szerint, máshol kell keresni. Ugyanis annyi bizonyos, hogy a munkaadókra is súlyos idők járnak. A gazdasági válság és az üzleti konjunktúrának ezzel járó megszűnése az ipari és kereskedelmi vállalatok alkalmazottainak egy részét feleslegessé tette; tömegesen történik „tehát az alkalmazottak elbocsátása és nyugdíjazása. A vállalatok nemcsak a munkaképtelenség vagy a korhatár elérése miatt kivált és a normális kalkuláció százalékát meg nem haladó nyugdíjasaikkal állanak szemben, hanem számolniok kell azzal a tömegjelenséggel is, hogy egyszerre nagyszámú, még aránylag fiatal uj nyugdijuknak előreláthatóan hosszabb időtartemu ellátásáról kell gondoskodniok. Nem lehet tehát rossznéven venni tőlük, ha megközelítőleg előre akarják ismerni a rájuk váró terheket és nem akarják, hogy minden egyes nyugdijkérdés perre kerüljön és tisztázása hosszabb időre kitolassék. A per elkerülése és bizonyos valorizált nyugdij biztosítása maguknak a nyugdijasoknak is érdekében állana. Másrészt igazságügyi politikai szempontból sem kívánatos, hogy a bíróságok a nyugdij-