Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 6. szám - Nyugdij-valorizáció

6. sz. KERESKEDELMI JOG 77 útjában: az 1921. évi október 27-iki törvény „Über Erhöhung der Geldausgedingsleistungen" megengedte olyan pénzszolgáltatás valorizálását, amely a mezőgazdasági személyzet köréhez tartozó munkavállaló részére hossza időn keresztül teljesített szolgálat fejében biztosíttatott. A felemelési kérelem felett a biróság a méltányosság szerint határoz és különösen figyelembe veszi az ingatlanból huzott hasznokat. Gondoskodik a törvény arról is, hogy a valuta netáni javulása esetében a felemelt szolgáltatás leszállítását lehessen kérni. Ezzel a törvényhozás a mezőgazdasági alkalmazottak nyugdijvalorizációját már intézményesen szabályozta. De a legfőbb törvényszék 1923. évi október 10-én kelt Ítéletében2 ezt a szabályt analógia utján alkalmazta más magánvállalatok alkalmazottaira is, és kimondta, hogy a megállapodás egész lényegével ellenkeznék annak feltevése, hogy a nyugdíjas, mint részvénytársasági igazgató, — aki az 1919. évben tantiémjein kivül havi 3000 K-t, tehát egy V. fizetési osztályú állami tisztviselőét meghaladó fizetést élvezett, — valaha arra gondolhatott volna, hogy a pénzelértéktelenedés dacára, havi 1000 korona nyugdíjjal beérje, hanem inkább gondolt, hogy neki öregségére szerény ellátás biztosittassék. A nyugdíj kikötésében tehát az osztrák legfőbb törvényszék sem lát -számszerűen meghatározott tiszta pénztartozást, hanem oly ellátás nyújtására vonatkozó kötelezést, mely egyrészt megfelel a nyugdíjas által annakidején elfoglalt állásnak, másrészt a munkaadó teljesítőképessége által van korlátolva. Németországban, hol a Dritte Steuernot verordnung a nyugdi jkérdés eldöntését teljesen a birói gyakorlatra hagyta, a Reichsgericht kimondta, hogy a magánalkalmazottak részére nyugdíj, özvegyi és árvapénz szerződéses biztosítása azon a gondolaton alapszik, hogy a szolgálattételre kötelezettnek nyugalomban léte idejére és halála után özvegyének és gyermekeinek a korábban teljesített szolgálatok ellenértékeképen az életfentartási szükségleteknek meghatározott és a pénzértéknek megfelelő mértéke nyujtassék. Ha a pénz értéke utólagosan akként változik, hogy a jogosított a megszabott összegből az életfentartási szükségleteknek meghatározott mértékét még megközelítőleg sem képes beszerezni: az illetmények megfelelő felemelését kérheti. Az átértékelés mértékét az összes kö rülmények szerint kell meghatározni. Figyelembe kell venni a kötelezetteknek teljesítőké, pességét és azt a tényt, hogy a német nép életfentartási színvonala általában jelentékenyen alábbszállott. Alkalmas átértékelési kulcs gyanánt szolgálhatnak a hasonló nemű szolgálatokat teljesített tisztviselők nvugdijilletményei.2 2 Gerichtszeitung 1924. évf. 2. k. — 3 R. G. III. 651/23., III. 571/23. D. J. Z. 39. Spruchsammlung. Mielőtt a magyar joggyakorlatra áttérnénk, melynek e helyütt való közlését fölöslegesnek tartsa, mivel azok a különböző jogi lapok utján amúgy is ismertek, első sorban azt kell vizsgálnunk, vájjon tételes jogszabályainkkal hogyan lehet a nyugdijvalorizációt összhangba hozni? Az 1921. XIV. t.-c. valutáris szabályt állított fel, mert midőn az osztrák-magyar bank bankjegyeinek koronaértékü állami pénzjegyekre való kicserélését rendelte el, 4. §-ában kimondta, hogy az államjegyeket a koronaértékben teljesítendő minden olyan fizetésnél, melyet jogszabály, szerződés, vagy más jogügylet alapján nem kell ércpénzben teljesíteni, mindenki és így minden közpénztár is teljes névértékben elfogadni köteles." Szladits utalt arra,1 hogy a törvényhozás ezt otyan időben tette, midőn a korona zürichi jegyzése már csak 2.65 volt, és igy csak 2V2 aranyfillér értéket képviselt; miért is nem lehet mondani, hogy a valutatörvény nem számolt volna a pénz romlásával. Mégis azt látjuk, hogy nálunk ez a valutatörvény csak az u. n. tiszta pénztartozások átértékelésében gátolja ideig-óráig a biróságokat, de nem akadályozhatta meg a jogviszonyok egész tömegénél a valorizációt és legfeljebb arra vezetett, hogy a biró nem az átértékelés elvi alapjain, hanem más expediens utján kereste a megoldást. Találóan mondja Szladits, hogy ,,a valorizáció nem más, mint a biró viaskodása a valuta jog igazságtalan eredményeivel és azoknak korrigálása a jog általános alapeszméiből levont következtetések utján." Erről a törekvésről eszünkbe kell jutnia Gibbon ismert mondásának, hogy a praetori jog fejlődésének és a római jog hatalmas épülete kialakulásának alapját az az éleselméjüség adta, amellyel a római jogászok az irott jog, a tizenkéttáblás törvény merev szigorán a méltányosság érdekében enyhíteni és a formailag tiszteletben tartott írott jog szabályait megkerülni igyekeztek. A törvény parancsa kötelezhet tevésre, vagy nemtevésre, de nem teheti igazzá azt, ami nem az. Nem mondhatja ki hatályosan, hogy 2X2 = 3 vagy 5. Kötelezhet arra, hogy époly fizetési eszköznek fogadjam el az államjegyet, mint a bankjegyet, de nem hitetheti el velem, hogy annak értéke és vásárlóképessége akkora, mint a békebeli papirkoronáé. A valutatörvény különben is csak egy negyvenedrészre való devalváció mellett és a pénz stabilizálásának, sőt javulásának reményében, a Hegedűs-korszakban hozatott. Azóta a a 2V2 aranyfillért érő korona ennek az értékének is V368 részére szállott alá. Nem lehet tehát feltenni, hogy a törvény ezt a további és nagyobb belső devalvációt is a hitelezőre 4 Szladits: A valorizálás jogalapja. Polgári jog 1925. évf. II. f.