Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)
1925 / 6. szám - Nyugdij-valorizáció
76 KERESKEDELMI JOG 6. sz. sebb, esetleg — kivételesen — nagyobb, anélkül, hogy változatlan viszonyok között annak a tartás erejéig való felemelését vagy leszállítását lehetne kérni. Van azonban a magánalkalmazottak nyugdijszerződésének oly formája is, mely egészen független a munkaadótól, értem azokat a nyugdíjintézeteket, melyek a munkaadóval semmiféle összefüggésben nem állanak, hanem amelyek akár önálló vállalkozásként, mint részvénytársaság, akár egyesületi, vagy szövetkezeti alapon abból a célból létesülnek, hogy nyugdíjjárulék befizetése ellenében oly magánalkalmazottaknak nyújtsanak nyugdijat, akiknek munkabérszerződése értelmében ilyen nyugdij munkaadójuktól nem jár. Itt a nyugdij nem a munkaviszonyból folyik, de arra való tekintettel köttetik ki és épugy előfeltétele bizonyos szolgálati idő betöltése, mint ha a munkaadóval köttetett volna. Az ilyen szerződés közel áll a járadékbiztositási ügylethez, de nem teljesen azonos, mert a biztosító kezdettől fogva bizonyos dijért számszerint meghatározott járadékot igér, tekintet nélkül a biztosított sezmélyére és szolgálatára; mig a nyugdíj a tényleges fizetésnek a nyugdijazáskori összegétől és a szolgálat idejétől függ. Már most hogyan alakul a gyakorlatban a nyugdíjfizetés? Ismerjük a magánalkalmazottak békebeli illetményeit és nyugdijait. Tudjuk, hogy évi 12000 K már igen nagy és ritka fizetés volt; tudjuk azt is, hogy a nyugdijszerződések a nyugdij mértékének alapjául nem is az összilletményeket, hanem csak a törzsfizetést vették, mely az előbbieknek mindig csak efty része volt. Ily módon a nyugdij a ' törzsfizetés és a szolgálati idő nagysága arányában évi 600 és 10000 K között mozgott; normális átlaga évi 1000—4000 K lehetett. Egy pillantás ennek a nyugdijnak egészévi összegére, vagy egyhavi részletére és arra, hogy azért mit lehet ma beszerezni, meggyőz mindenkit arról, hogy ez a nyugdij nem felel meg többé annak a célnak, melynek elérése végett kiköttetett, mert nemcsak nem elégséges arra, hogy a nyugdijas életfenntartásához gazdaságilag számottevő módon hozzájáruljon, hanem ezt a célt annyira illuzórussá teszi, hogy az egészévi nyugdij az egynapi legpri mitivebb életszükségletek bevásárlására sem elegendő. Hiszen a postán küldött nyugdijat legtöbbször átvenni sem érdemes, mert még ha portómentesen küldik is, a postai kézbesités költsége felemészti és ha a nyugdijas érte megy, a villamosjegy ára mindenesetre nagyobb, mint a leggavallérosabban megszabott békenyugdij havi részlete. A szerződésnek ily módon való teljesítése ellenkezik a kitűzött céllal és a feleknek abban megnyilatkozó akaratával; másrészt ellenkezik az általános magánjognak azzal a szabályával, hogy az adósnak ugy kell teljesíteni, amint azt, tekintettel az eset körülményeire és az élet józan felfogására, a méltányosság megkívánja. A felek semmi esetre sem kötöttek volna nyugdijszerződést oly formában, hogy megszabják a fizetendő nyugdijat aranykoronában, de fizetik ugyanannyi papírkoronában, mely az aranykoronának Visooo részét teszi; nem akartak kikötni évi 2000 korona helyett évi 13 fillért. Az anyagi jog szabálya tehát épugy, mint az anyagi igazság és méltányosság egyaránt követelik ennek a súlyos igazságtalanságnak orvoslását. A megoldás jogi formája az, hogy miután a jó pénznemben kirótt tartozásnak a mai értéktelen korona már nem megfelelő értékmérője: a teljesítés módjára vonatkozó megállapodás jogi alapja elesett és előállott az a helyzet, hogy adva van a nyugdíjfizetési kötelezettség, de nincs oly hatályos szerződés, mely a teljesítés mértékét megszabná. Ezzel előáll a bírónak a Pp. 271. §-ában körülirt joga és kötelessége, hogy a teljesítés mértékét legjobb belátása szerint maga állapítsa meg. A valorizáció mértékénél pedig irányadó, hogy a nyugdijas életfentartásához eredeti nyugdija arányában hozzájáruljon és a munkaadóra se legyen elviselhetetlen. így fogta ezt fel minden nemzet jogalkotása és jogalkalmazása, ahol a kérdésnek becsületes megoldására törekedtek; ez volt a Nagy Emil-féle javaslat alapgondolata is. A lengyel valorizációs rendelet általános szabály gyanánt kimondta, hogy azt a kérdést, vájjon átszámításnak van-e és mily mértékben helye, elsősorban a felek kifejezett, vagy hallgatólagos akaratából kell megállapítani; ha ilyen-alap nincs, a tisztességes forgalomnak (jóhiszeműségnek) a kötelezettségek teljesítésére vonatkozó alapelvei és a méltányosság szerint kell eljárni. A felek hallgatólagos akaratának megállapításánál figyelembe kell venni, hogy előre látták-e és mennyiben a pénz értékcsökkenését és hogy milyen módon állapodtak volna meg a felek egymással akkor, ha a pénz értékének olyan mértékű csökkentését látták volna előre, amilyen valóban bekövetkezett. A magánjogi jogcímen alapuló élelmezés, tarfási járadék, nyugdij és más olyan időszakos szolgáltatás esetében, amelynek célja életfentartás volt, az általános szabályokon kívül figyelembe kell venni a létfentartási költségek emelkedését, és ha ily követelés meghatározott vagyont terhel, az ennek értékében és hozadékának értékében beállott változást.1 Ausztriában, hol a valorizáció általános kimondásának erős konzervatív jogi felfogás és a legfőbb törvényszék jogi véleménye állott 1 Nizsalovszky: A valorizáció, mint törvényalkotási probléma egyes külföldi államokban. Jogállam, 1924. IX—X, f.
