Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 6. szám - Nyugdij-valorizáció

74 KERESKEDELMI JOG 6. sz. De a magánjog tekintetében konzervatív Ausztria mégis szükségesnek látta a jogélet egyes területeinek speeiális rendezését; Németország a ,,Dritte Steuernotverordnung" ban szabályozta azokat a jogviszonyokat, melyeket nem akart teljesen a birói gyakorlatra hagyni; Lengyelország pedig klasszikusan szép valorizációs kódexet alkotott. Noha a magyar magánjog irodalma e tárgyról még békeidőből oly hatalmas tudományos fejtegetésekkel dicsekedhetik, minők Zsögöd-Grossschmid professzornak csodálatos mélységű „Fejezete"-i, mégis Magyarország maradt leghátrább a jogalkotás terén; meri eltekintve a villamos áramárak, mezőgazdasági, halászati és bánya-haszonbérek, gyógytári és házbérek szabályozásától és az aranyrendelettől, — a kérdések megoldását a birói gyakorlatra hárította. Ma már idejét multa az a vita, vájjon a törvényhozó vagy a biró tud-e jobb megoldást találni? Ma azzal az adott ténnyel kell számolnunk, hogy a biró, — sok habozás, sok kisérlet után, — de megoldotta a legtöbb valorizácionális problémát, vagy megoldásuk előtt áll; csak azokat a kérdéseket hagyta nyitva, melyek közgazdasági hatásait nem tudta át tekinteni. A birói gyakorlat kezdetben a symptomák nyomán indult: először a drágulással sújtott dologadósnak sietett segítségére és a gazdasági lehetetlenülés címén már akkor mentesítette őt a teljesítés alól, mikor a pénzhitelezőnek még eszébe sem jutott, hogy ő is panaszkodhatnék a pénz elértéktelenedése miatt. Nyulászy János már 1919-ben elsőnek mutatott arra a méltánytalanságra, mely a pénz romlásával a gazdasági élet minden terén éri a pénzhitelezőt és ennek elhárítására külön valutabiróságok felállítását sürgette. Almási Antal pedig igen szellemesen és éles dialektikával fejtette ki a „hitelező válságjogainak" egész elméletét. A biró kezdetben nem helyezkedett általános elvi álláspontra, hanem első sorban az adós késedelmének vétkességét találta oly oknak, melynek alapján őt a pénzromlás következményeiért a pénzhitelező javára felelőssé teheti. Ez az expediens azonban nem oldotta meg a tulajdonképeni nehéz kérdést, azt t. i., mi történjék akkor, midőn a követelés keletkezése és lejárata között eltelt idő múlása — az adós késedelme nélkül is — megrontotta a pénz értékét. Ennél az ütközőponthal merült fel a legtöbb kontroverzia, itt tagadta meg a baleseti járadékok felemelésétől a birói oltalmat és utalta a megoldást a törvényhozás hatáskörébe a 86. sz. döntvény, de itt fejtette ki a bíróság az igazság keresésében megnyilvánuló legszebb és legmagasztosabb hivatását is. Ama mélyenjáró fejtegetések után, melyeket Schuszter Rudolf és Szladits Károly őméltóságaiktól hallottunk, és szakirodalmunk annyi jeles tanulmánya után szerénytelenség volna a valorizációs elmélet és gyakorlat öszszes kérdéseivel foglalkoznom és e helyett v ezekre a művekre utalok. III. „Pénzromlás és magánjog" cimü alapvető tanulmányában Blau György kartársunk a romló pénzt igen szellemesen egy jégből csinált méterrudhoz hasonlította, amely lassan elolvad: bizonyos idő előtt kölcsönvettem ezzel a méterrel — úgymond — tiz méter szövetet, s ma visszaadok vele egy decimétert vagy egy millimétert, melynek azonban az olvadás jóvoltából változatlanul tiz méter a neve. Valahányszor — igy folytatja — egyenlő értékűnek tekintetik két különböző időpontnak koronája; ezt a mérési hibát követjük el. E mérési hiba érleli meg a meggyőződést, hogy a jobb pénzben keletkezett tartozásunk rosszabb pénzzel visszafizetése nem kellő teljesítés. Ezért a jognak és az anyagi igazságnak követelménye, hogy ez a mérési hiba a lehetőség határai között jóvátétessék és a jobb pénzben kirótt értéknek rossz pénzben lerovása esetében az átértékelés, ha bizonyos korlátok között is, de általános szabálylyá emeltessék. Ugy érzem, ez^nemcsak az anyagi igazság, nemcsak a Treu und Glauben, hanem a jó erkölcs kérdése is. Sem egyikkel, sem a másikkal nem volna összeegyeztethető, hogy az, aki komoly gazdasági értékben kapott szolgáltatást és vállalt kötelezettséget, az ellenszolgáltatást gazdaságilag jelentéktelen, vásárlóképességére a legkisebb javak megszerzésére is elégtelen, értékére leromlott, változatlan pénzmennyiségben teljesíthesse és ezzel hitelezője rovására gazdagodjék. A gazdasági élet akármelyik terén engedtetnék is ez meg: az igazságnak, a jóhiszeműségnek súlyos megcsúfolása volna és többet ártana az ország hitelének, mint használhatna a pénzügyeknek. Ekként az ideális törvényalkotás előtt a valorizációnak kellene a szabálynak lenni, az átértékelés mértéke pedig a gazdasági szükség és lehetőség, valamint a méltányosság által volna meghatározandó. A birói gyakorlat ezt az általános elvet a nyugdijvalorizáció terén már elfogadta, ugy,. hogy ha a törvényhozási előkészítés nem foglalkoznék a nyugdijkérdés szabályozásával, esetleg korlátok közé szorításával, nyugodtan lehelne az egész kérdést továbbra is a birói gyakorlat jogfejlesztő munkájára bizni. így azonban szükséges a dolog mélyére tekinteni, számot kell adni azokról az elvekről és jogtételekről, melyek a bíróságot vezették és me-lyek a törvényhozót vezethetik, bírálat tárgyává kell tenni .minden 'tételünk helyességét,