Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 5. szám - A magyar királyi Kúria jogegységi tanácsának 27. számú polgári döntvénye

64 KERESKEDELMI JOG 5. sz. elidegenítőre. Az okirat kiállítása komolyságra, meggondolásra inti az eladót; az okirati kellék előírása elejét veszi annak a veszélynek, hogy a tulajdonos könnyedén odavetett, kellően meg nem fontolt szóbeli nyilatkozat alapján essék el földbirtokától. Az indokolás azt is kiemeli, hogy a javaslat miért elégszik meg csupán egyszerű, Írásbeli alakkal és miért nem szab meg az ingatlant elidegenítő jogügyletekre közokiratot, mint egyes idegen törvényhozások, ujabban kivált a német polgári törvénykönyv. «Nem tartotta a törvényhozás feladatának — úgymond az indokolás —, hogy tulszigoru alak előszabása által az ingatlanok forgalmát megbénítsa, vagy éppen gyakorlatilag lehetetlenné tegye s a földmivesosztályt ily módon ismét röghöz kösse. Az ingatlanok forgalmának az a megdrágítása, amellyel a közokirati alak előszabása okvetlenül járna, éppen a legszegényebb földmivesosztályt sújtaná, amelynek csekély értékű földrészletei a közjegyzői költséget meg nem birják és ekként eladhatatlanokká válnának. Figyelembe veendő továbbá, hogy minél szigorúbb az előszabott alak, annál nehezebben megy át az életbe és a köztudatba. A közokirati alak előszabása esetében tehát az a veszély fenyegetne, hogy nagy számmal jönnének létre oly szerződések, amelyek a törvényes alaknak nem felelnek meg; hogy a telekkönyv mellett ismét egy azzal ellenkező tényleges állapot fejlődnék ki és hogy ekként a jogbiztonság közgazdasági életünk nagy kárára ismét hosszú időre megzavartatnék.» Az indokolás idézett része arra vall, hogy a polgári törvénykönyvre vonatkozó törvényjavaslat, mikor az országgyűlés kiküldött bizottsága részéről is változatlanul. elfogadott 1114. §-ában az ingatlant átruházó jogügyletekre — különösen á meggondolatlan eladások meggátlása végett — írásbeli alakot szabott meg, olyan okiratra gondolt, amelyet a szerződő felek jogban jártas emberek segítsége és az ezzel járó költségeskedés nélkül maguk is elkészíthetnek és igy azt sem lehet feltenni, hogy a javaslat az okirattól tartalom tekintetében általában többet kivánt volna, mint amennyit egyéb rendelkezéseiben az illető ügylet létrejöttéhez szükséges lényeges és minimális kellékként megkövetel. Hogy a jelen döntvény rendelkező részében emiitett 4420/1918. M. E. számú rendelet, amelyet a m. kir. minisztérium a polgári törvénykönyv törvényhozási előkészítésének ebben a szakában bocsátott ki: nem kivánt az ingatlant elidegenítő szerződésekre a háborús viszonyokkal kapcsolatban valamely szigorúbb írásbeli alakot megszabni, az kitűnik a következőkből. A háború előtt és magának a háborúnak első éveiben is az ingatlan elidegenítéséhez hatósági hozzájárulás általában nem volt szükséges. Legelőször csak a háború második felében kibocsátott 4000/1917. M. E. "(Igazságügyi Közlöny XXVI. évfolyam, 10. szám, 456. lap)" számú rendelet irta elő, hogy bizonyos ingatlanokat a rendeletben név szerint megjelölt nemzetiségi vármegyék és városok területén csak hatóság hozzájárulásával lehet elidegeníteni. Ennek a rendeletnek hatálvát azután időről-időre kiadott (170739/1917. F. M., 2240/ 1918. M. E., 53443/1918. F. M., 54300/1918. F. M. számú) rendeletekkel mind nagyobb területekre terjesztették ki, mig végül az 55000/1918. F. M. (Igazságügyi Közlöny XXVII. évfolyam, 7. szám. 291. lap), számú rendelet annak hatályát — Budapest székesfőváros és Fiume várost és kerületét kivéve — az ország egész területére kiterjesztette. Az ingatlanforgalom hatósági ellenőrzésének ez a rendszere azonban, amint az a hatósági eljárás módját szabályozó 44621/1917. F. M. (Igazságügyi Közlöny XXVI. évfolyam, 10. szám, 463. lap) számú és a 17096/1917. F. M. (Igazságügyi Közlöny XXVI. évfolyam, 11. szám, 568. lap) sz. rendeletbői világosan kitűnik, általában azon a feltevésen épült fel, hogy a felek az ügyletről minden esetben okiratot készítenek. Hazai jogunknak állása mellett azonban történhettek elkötelezések ós birtokbaadások okirat készítése és anélkül, hogy a felek a jogügyletből kifolyóan telekkönyvi bejegyzést kérnének. Igaz ugyan, hogy az ügylet, amennyiben oly ingatlanra vonatkozott, amelynek elidegenítéséhez hatósági hozzájárulás szükséges, ily hozzájárulás hiányában érvénytelen, de mégis oly tényleges állapotot teremthetett, amelyeknek utólagos megbolygatása nyugtalanságot kelt és a társadalmi békét zavarja. Szükségesnek látszott tehát oly általános természetű rendelkezés is, amely a hatóság eljárásának előfeltételéül szolgáló okiratnak kiállítására a feleket nemcsak a hatósági hozzájárulás hiányában beálló, hanem egyéb okból is bekövetkező érvénytelenségnek súlyával is serkentse. Ezt a célt szolgálja a 4420/1918. M. E. számú rendelet annak kimondásával, hogy ingatlant elidegenítő (helyesen: az elidegenítésre irányuló) jogügylet érvényességéhez a jogügyletnek okiratba foglalása szükséges. Ez a rendelkezés tehát egyfelől a hatósági ellenőrzés fentebb emiitett rendszerének szükségképeni betetőzése, másfelől pedig alkalmas volt arra, hogy a hatósági ellenőrzés kijátszását megelőzze vagy eseteit csökkentse. Annak a felfogásnak helyességét, hogy a rendelkező részben emiitett rendelet szóbanforgó szabálya elsősorban a hatósági ellenőrzésnek biztosítását és gyakorlati könnyebbitését célozta, későbbi rendelkezések sem cáfolják meg, sőt az emiitett felfogás helyessége mellett szól, hogy a 4420/ 1918. M. E. számú rendeletet hatályban tartotta az 1920:XXXVI. t.-c. 77. §-a, tehát olyan törvénynek a rendelkezése, amely törvénynek kifejezett célja a földbirtok helyesebb megoszlásának megvalósítása volt. Tehát mind hazai jogunknak állása a határozatban említett rendelet kiadásakor, mind pedig az a cél, amely a rendelet kibocsátását elsősorban szükségessé tette, egyaránt ellene mond annak a nézetnek, hogy az emiitett rendelet akár a hatósági hozzájárulástól függő, akár az attól független ingatlanelidegenitések körében azt kívánta volna kimondani, hogy az okiratnak a felek közt létrejött megállapodás minden részét tartalmaznia kell. Ezeknek szemelőtt tartásával vizsgálva már most azt a kérdést, hogy az okiratnak tartalom tekintetében az erre nézve nem rendelkező 4420/ 1918. M. E. sz. rendelet szempontjából mennyit kell magában foglalnia, mindenekelőtt kétségtelen, hogy mivel az okirat érvényességi kellékül van megszabva, ebből szükségképpen az következik, hogy az okirat nem tartalmazhat kevesebbet, mint amennyi az ügylet érvényes létrejöttéhez elenged-