Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - A valorizációs javaslat

148 KERESKEDELMI JOG 11. sz. jogalapját érintő novationak az átértékelés mértékére nincs hatása. Ezt a szabályt olyan esetre, ha mind a novatio előtti, mind az uj ügylet bonae fidei negotium, nem volt szükséges kimondani, mert a javaslat rendelkezései bői amúgy is következik, de szükséges volt kimondani a stricti iuris negotiumoknál, mert egyébként az átértékelésre mint priusra nem kerülhetvén sor, annál kevésbé lehetett volna vizsgálni, hogy mely időpont irányadó a meghatározásra. A javaslat jogtétele tehát ebben a vonatkozásban az, hogy a bonae fidei negotium a tartozás összegétiek uj meghatározása nélkül végrehajtott novatio utján nem válhatik stricti iuris negotiummá. Hogy a kölcsöntartozás az átértékelés kikötése esetében átértékelhető, az nem ellenkezik a római jogból vett igénytelen álláspontommal, mert hiszen az csak természetes, hogy az olyan kölcsöntartozás esetében, amelynek átértékelése ki van kötve, az adós tartozása nem certa pecunia, legalább törvényes fizetési eszközben kifejezve nem az és igy az ilyen szerződés akkor sem volna stricti iuris negotium, ha a törvényjavaslat annak nyilvánítaná. Világos tehát, hogy ez a kivétel éppen a kétféle negotium közti határvonal pontosságát fokozza. A javaslat — sajnos — nem tudott szakitani a vétkes késedelemnek, mint átértékelési jogalapnak a fogalmával, sőt stricti iuris negotium esetében is elismeri. Ezzel ez a fogalom önálló kártéritési jogalapul szolgáló tiltott cselekménnyé válik. Nézetem szerint azonban ennek az önálló jogalapon nyugvó pénztartozásnak az alapul fekvő pénztartozáshoz csatlakozása sem szünteti meg az ily pénztartozásoknak a fentiekben meghatározott jogi természetét. Y^A valorizációs javaslat. Irta: í)r. Frigyes Béla ügyvéd, a bpesti tőzsdebiróság jogügyi titüára. A valorizáló javaslat elé a közvélemény nem tekintett valami vérmes várakozásokkal. Mindenkinek tudnia kellett, hogy súlyos gazdasági bajaink és szegénységünk mellett nem lehet szó a jogos és méltányos igények teljes, vagy akár megnyugtató mértékű kielégítéséről. A javaslat azonban ezen lefokozott várakozások mellett is súlyos csalódást okozott. Abban a körben, amelyben a birói gyakorlat eddig is valorizált, a javaslat szempontjai a birói gyakorlattal szemben sok tekintetben tisztultabbak, következetesebbek és alapelgondolásai elvileg helyeselhetők. A javaslat gyakorlati jelentősége azonban nem azokban a szabályokban rejlik, amelyek a valorizálást megengedik és szabályozzák, hanem sokkalta inkább azokban, amelyek a valorizálást kizárják. A javaslat konkrét intézkedései kétségtelenül gazdasági erők mérkőzésének eredője és célszerűségi megfontolások következménye. A javaslat ezzel szemben nem eléggé őszinte, amikor az indokolás tengelyévé a teljesítőképesség általános csökkenése mint gazdasági tény helyett a pénz kényszer-árfolyamának jogászi elvét teszi; leglényegesebb és a kritikát leginkább kiváltó intézkedéseit főleg ebből a jogelvből vezeti le és a valorizálás problémájával szemben elfogalt álláspontjának lényege gyanánt azt vallja, hogy a pénz kényszerárfolyamának jogelvéből logikai kényszerűséggel általános szabály gyanánt a nem valorizálás folyik és csak méltányossági okokra visszavezető kivétel, ha a követelések bizonyos körére a törvény a valorizálást megengedi. Még érthető volt, ha a jogot alkalmazó bíróságainkra bénitólag hatott a pénz kényszer-árfolya mának — szerintünk helyt nem álló — dogmája. Ha ugyanis ez az elv mint jogszabály adva van, a bíró a helytelen, igazságtalan és ésszerűtlen jogszabályt is kénytelen alkalmazni. A törvényhozást azonban korábbi jogszabályok nem kötik. A törvényhozás szuverén, közjogunk nem ismer alaptörvényeket, amelyek kompetenciáját megszorítanák. Akár helytálló volt a pénz kényszer-árfolyamára vonatkozó elmélet oly értelemben, amint azt bíróságaink vallották, akár nem, ebből a törvényhozás irányára nézve semmi nem következik. Bizonyos az, hogy akkor, amidőn a pénz értéke több mint l/l4.00ü-ed részere csökkent, a korona=korona elvéhez való ragaszkodás a magánjognak legsarkalatosabb elveit forgatja fel, a felek szerződési akaratával teljesen ellentétes megoldásokra vezet, az egyik szerződő fél érdekét teljesen feláldozza és a másik felet ellenszolgáltatás nélkül, ingyen juttatja ahhoz az értékhez, amelyért megíeieio ellenértéket kellene adnia. Azzal ugyan is legyünk tisztában, hogy „nem valorizálás" annyit jelent, mint nem fizetés. Ha az adóst felmentjük, az érték 13,999/ 14,000-ed rész fizetése alol ugy nagyon mindegy, hogy fennmarad-e kötelezettségének utolsó 1/14,000-ed része, vagy sem; amint hogy csak nyerne az igazságszolgáltatás komolysága és csak céltalan munkától szabadulnának amúgy is túlterhelt bíróságaink, ha ilyen esetben a követelésnek valorizálutlan, tehát egész értéktelen lentartása helyett a követelés megszűnését mondaná ki a törvény. Nem nyer tehát sokat a javaslat belső értékben és meggyőző erőben, ha az élet igazságával szemben egy jogászi fikciót tesz elvi kiinduló pontja gyanánt, olyan fikciót, amelyet, akár helyes az de lege lata, akár helytelen, a törvényhozó, amennyiben nem akarja magát vele azonosítani, egy tollvonással megfoszthatna hatályától. A valorizálás súlyos problémájának törvényhozási szabályozását meggyőződésem szerint nem ezen a ponton kellene megragadni. A javaslat alapgondolatának és kiindulópontjának, meggyőződésem szerint, annak az igen egyszerű nem jogászi meggondolásnak kellene lenni, hogy minden pénzhitelező követelésének teljes értékben való kiegyenlítését kívánhatná, ha az adósok tudnának fizetni. Mivel nem tudnak, csökkenteni kell az adósok terhét az elviselhető mértékig, odáig, amely mérték mellett nem kell félni az adósok széles rétegeinek anyagi romlásától, elviselhetetlen megterhelésétől és közgazdaságunk fontos pilléreinek veszélyes gyengítésétől. A valorizálás törvényhozási problémáját nem a magánjogi dogmetika, hanem az alkalmi, nevezetesen a háborút likvidáló kivételes törvényhozás szempontja alá kell helyezni. Az adós teljesítőké-