Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - A valorizációs javaslat - jogi szempontból

11. sz. KERESKEDELMI JOG 147 Egy eset a mi jogunkban is van, amikor a szerződéssel meghatározott pénztartozás az egyik fél kérelmére megváltoztatható és ez a haszonbérleti jogviszony esetében a remissio mercedis. Ez az intézmény azonban nem alkalmas analógia a javaslat szerinti átértékeléshez, mert birói gyakorlatunk a haszonbér leengedését a haszonbérleti jogviszony sajátos elemeiből levezetett jogalapon fejlesztette ki. líelyt adott a biróság aránylagos leszállitásnak elemi csapások esetében a bérlemény hiányos átadása cimén, azzal az indokkal, hogy a haszonbérbeadó a haszonbérleménynek átadáskori állapotban fenntartásáról gondoskodni tartozik, végül olyan esetekben, amikor az elemi csapások a bérlemény egy részét használhatatlanná tették, avagy használatát jelentékenyen megnehezitették, jövedelmezőségét csökkentették. Mindezek az esetek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy azok valamelyikéből a javaslat szerinti átértékelésre analógiát keressünk. Egészen más azonban a helyzet a remissio mercedis eredeti római jogi intézményénél. A római jog szerint a haszonbér mérsékléséhez nem volt szükséges, hogy a bérleményt elemi csapás érje, elég volt egyszerűen rossz termés, de viszont jó termésévben a haszonbér felemelésének volt helye. Ha most már ennek az intézménynek a jogalapját nézzük, kitűnik, hogy a szolgáltatásnak ez a változó volta, bizonytalansága nem csupán a haszonbérletnél jelentkező különleges jelenség, hanem egy általános jogelvnek a következménye. A haszonbérlet (locatio conductio rei, colonia) ugyanis bonae fidei negotium volt, a bonae fidei negotiumra pedig általános szabálya volt a római jognak, hogy a felek szolgáltatását nem is lehetett tüzetesen, összegszerűen meghatározni, hanem azt kellett szolgáltatni: quidquid dare facere oportet ex bona fide. A bonae fidei negotiummal szemben állott a stricti iuris negotium, ahol a szolgáltatás tárgya pontosan meghatározott certa res, certa pecunia volt és semmi esetre sem más. A modern magánjogok ezt a megkülönböztetést nem vették át, hanem minden szerződésnél egyaránt a bona fides szerinti teljesítést mondták ki, de nem a szolgáltatás menynyisége, hanem csupán a szolgáltatás módja tekintetében. A pénzszolgáltatás tekintetében azután a pénz kényszerárfolyama a mennyiség megváltoztathatatlanságát kétségen felülivé tette. A B. G. B. 242. §-ával éppen ezért nem egészen áll összhangban a német Reichsgericht ismert 1923. nov. 28-iki határozata, amely lényegileg szemben az idézett §-szal a római jog bonae fidei negotiumára vonatkozó ismertetett szabályhoz visszatérés. A kényszerárfolyam fenntartása mellett a javaslat sem követhetett más utat, mint a római joghoz visszatérés ufját és ezt sokkal egyenesebben lehetett megtennie, mint ahogy akaratlanul a Reichsgericht tette. A javaslat szabályainak lényege tehát az, hogy az átértékelésből kizárt pénztartozások stricti iuris negotiumok, amelyeknél csupán a certa pecunia fizetendő, az átértékelhető pénztartozások pedig bonae fidei negotiumból eredők, ezek mennyisége egyelőre bizonytalan és azok teljesitóséhez akkora pénzösszeg szükséges, amennyit «dare oportet ex bona fide». Ez a megoldás természetesen csupán a szerződéssel összegszerűen meghatározott pénztartozásokra talál, de már az eddigi jog szerint is birói megállapítástól függő pénztartozásoknak a pénz értékcsökkenéséhez mért megállapítása nem is szorul magyarázatra, ebben az irányban a javaslat legfeljebb annyiban fejleszti az eddigi jogot, hogy a birói megállapításban irányadó szempontokat, amelyek eddig is figyelembevehetők voltak, részletezi, illetőleg összefoglalja, III. A fenti álláspont azonban még némi kiegészítésre szorul annak folytán, hogy a javaslatban felsorolt stricti iuris negotiumok (3. §.) nem minden esetben vannak az átértékelésből kizárva, hanem a vételárból stb. lett kölcsön, a folyószámlában szereplő pénztartozás, a váltóval fedezett, de eredetileg átértékelhető pénztartozás, annak ellenére, hogy stricti iuris negotium formájában jelentkezik, mégis átértékelhető. A javaslatnak ezek a rendelkezései nem elszigetelt rendelkezések, hanem kapcsolatban állanak egyfelől azzal a rendelkezéssel, hogy az átértékelés szempontjából a pénztartozásnak sem a keletkezése, sem a lejárata, hanem a meghatározása jelentős (2. §.), másfelől azzal a rendelkezéssel, hogy átértékelésnek nincs helye a teljesítéssel vagy egyéb módon már megszűnt pénztartozások esetében (12. §.). E két rendelkezésből az következik, hogy az ujitás (novatio) akár a jogviszony uj alapra fektetésével, akár a követelés főtárgyának: a pénztartozás összegének megváltoztatásával következik be, az eredeti pénztartozás átértékelését kizárja. Nem zárja ki azonban a novatio azt, hogy az uj ügyleten alapuló pénztartozás átértékeltessék. Ha már most a novatio a követelés főtárgyának: a pénztartozás összegének megváltoztatásával járt, az átértékelés szempontjából jelentős időpont az uj szerződés megkötésének időpontja lesz, mert az összeg ekkor nyert meghatározást, Ha ellenben a pénztartozás összege a novatio alkalmával változatlan maradt és csupán a jogalap változott meg, a pénztartozás összegének meghatározása nem a novatio alkalmával, hanem az eredeti ügylet megkötésekor történt és épen ezért az átértékelés mértéke szempontjából irányadó időpont is ez a régebbi időpont lesz. Ezek szerint tehát a javaslatnak az az alapelve, hogy a'-kövétélés mennyiségét nem, hanem csupán