Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 10. szám - A kereskedelmi törvény reformja

10. sz. KERESKEDELMI JOG 133 egészen máskép alakul felfogásuk szerint is, ha ez a ptkv.-vel egyidőben történik és másképen, ha enélkül. Csak a végső következtetések levonásában van köztünk elvi eltérés. Az ellenálláspont ugy véli, hogy ilyen körülmények közt csak egy szűkebb keretű reform indokolt és időszerű, mert nem lehet mellőzni a K. T.-nek az általános magánjog körébe vágó, a közfelfogásba átment és a birói gyakorlat által oly szépen kiépített, a speciális kereskedelmi forgalmon túlmenő általános szabályait. Ezeknek kihagyása — ezt beismerik, — nagy megrázkódtatásnak tenné ki nemcsak kereskedelmi életünket, de egész forgalmunkat is. Abban keres vigasztalást, hogy a végleges és teljes reform majd csak akkor lesz időszerű és helyénvaló, ha a polgári kódex is elkészül. Alig hihető, hogy e vigasz megnyugtatólag hatna azokra, akik a jog bizonyos értelmű állandóságát és az ebben rejlő konzervativizmust komoly értéknek tekintik. Elfogulatlan megítélés mellett éppen abból, hogy a K. T. szabályai sokkal általánosabb jellegűek és a köztudatba erősebben mentek át, mint bármilyen más speciális törvényéi, arra az eredményre kellene jutni, hogy ezek fentartása legalább is addig, amíg a törvénykönyvet meg nem alkotják, minden körülmények között kívánatos. Koncedáljuk, hogy a K. T. tendenciájában van némi túlzott kommerciálizálás. És pedig nemcsak szabályainak alkalmazási körét, de némely rendelkezésének formalisztikus voltát tekintve is. Ez annak idején, 50 esztendő előtt, nagyon érezhető hiba volt, amely joggal szolgáltatott támadásokra okot. Be kellett látni, hogy a közönségtől nem lehet az előrelátás és magatartás pontosságának azt a fokát megkívánni, ami a kereskedőnél indokolt. Ha annak idején ezeket a rendelkezéseket korrigálták volna, nagyon meg lehetett volna érteni. Fél évszázad alatt azonban az emberek egyrészt megtanulták a gyakorlatból ezeket a szabályokat, másrészt hála a birói gyakorlatnak, amely idővel annyira letompította ezeknek a szabályoknak élét, és okos. törvénymagyarázattal annyira korrigálta a hibát, hogy efölött már régen napirendre tértek azok, akiket kezdetben sérthettek e rendelkezések. Nemcsak szertelen túlzás tehát, de merő tévedés arról beszélni, hogy a kormány a gazdasági körök egyre hangosabbá váló panaszaitól többé nem zárkózhatik el. Ilyen panaszok egyáltalában nincsenek és a gyakorlat emberei, legyen az bíró vagy ügyvéd, emiatti panaszokról nem tudnak. De nem is tudhatnak. Hogyan is állnak a gyakorlatban ezek a kérdések. Ragadjuk ki azokból a legsúlyosabbat. A K. T. 346. és 347. §-ainak nem kereskedőkre való alkalmazását. Uti lex scripta, tényleg elképzelhetetlen, hogy az a vidéki gazdaember, aki mondjuk egy szőlőpréselőgépet vett, amely nem megfelelő, elessék jogaitól azért, mert azt megérkezésekor nyomban nem vizsgálta meg, nem kifogásolta és nem bocsátotta rendelkezésre. Mit tett azonban a bírói gyakorlat? Egyrészt a nem rögtön konstatálható rejtett hibák kiterjesztésével, másrészt a magánjogi csalás konstrukciójának értelmezésével meglazította a szabályokban rejlő szigort. De még ezen is túlmenve inaugurálta azt a gyakorlatot, mely szerint az ilyen természetű és éppen a gazdaközönséget legjobban érdeklő áruknál, mint gazdasági gépek, szerszámok, vetőmagvak, arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezeknél e szabályok azért nem nyerhetnek alkalmazást, mert azt a körülményt, hogy az áru megfelel-e a törvény vagy szerződési kellékeknek, csak hosszabb időn át tartó kipróbálás után lehet megállapítani, amiből folyik, hogy a hetek, sőt hónapok múlva történt kifogásolás és rendelkezésre bocsátás elkésettnek nem tekinthető. Emlékezzünk csak visisza a gépváltó'kkal történt visszaélésekre, melyek tudvalevőleg abból keletkeztek, hogy a gépkereskedő vagy gyáros, aki résziéire adta el a gazdáknak váMóik ellenében gépeit, szabadulhatni vélt a minőségi kifogások következményeitől e váltók eszkomptálása által. A kiír. Curia mégis helyt adott a magánjogi kifogásolkmalk azzal az indokkal, hogy a leszámítoló pénzintézet ismerte e váltó eredetét és az alapügylet természeitiét, tehát nem tekinthető olyan jóhiszemű hairmadiknak, akivel szemben ily kifogások sikerrel érvényesíthetők nem volnának. Ez a probléma tehát ma már nem probléma, amely miatt bármely részről indokolt panasznak volna helye. A K. T. 258. § 3-ik pontjában szabályozott ügylet, amely értékpapírok vételét egymagában, minden egyéb kellék nélkül, tárgyi alapügyletnek minősiti, tág szövegezése dacára sem járt semmiféle gyakorlati hátránnyal. Eltekiintve attól, hogy az ügylet természeténél fogva sem olyan, hogy a kommerciáilizálás laikus feleknek kánt okozhatnia, mert az áruforgalom komplikáltságával járó nehézségek itt ismeretlenek. Már egyetemi szemináriumokbiain tanultuk, hogyha a tisztviselő megtakarított pénzéből részvényeket vesz, dacára a törvény ily általános köirüiirásának, aligha fogja a bíró, erre kimondani, hogy az ilyen ügylet megkötése a tárgyi kereskedelmi ügylet joghatásait, például versenytilalom a főnök javára, vonja mágia után. Inftma parentesim megjegyezhetjük azt is, hogy a gazdaközönséget ez a kérdés egyáltalában nem érdekli. Épugy nem praktikus az az aggodalom sem, hogy kötbér mérséklésének nem kereskedővel szemben sincs helye. Nem gyakorlati azért, mert nem kereskedő, különösen gazdaember, tapasztalat szerint, nem szokott kötbér fizetéséire vállalkozni. Másrészt pedig a birói gyakorlat nem habozott, ezen is túltenni magát, ha ugy látta, hogy a kötbér összege a célbavett érdek nagyságával nincs arányban, vagy egyébként jó erkölcsökbe ütközik. (L. Burkolt kamattilalom megszegése.) Ennek a rendelkezésnek a kedvéért tehát a régi törvénynek egyetlen betűjét sem volna indokolt megváltoztatni. De ugyancsak kárbaveszett munka volna azt tenni a 258-ik § 1., 2. pontjainak azon módosítása kedvéért, amellyel bennünket a hivatkozott cikk megismertet. Nevezetesen oly módon kiegészíteni a törvény jelenlegi körülirását, hogy azokban a nyerészkedési szándéknak feliisimenhetőera kell jelentkezni. Ez a reform tetszetős lehet annak, aki tisztán tudományos alapon nézi a dolgot, de értéktelen a gyakorlat szempontjából, amely végre mégis a főcél. Azzal, hogy valaki dolgokat a továbbeladás szándékával megvesz, valamint abból, hogy ilyeneket szállításra elvállal, úgyhogy azokat csak ezután fogja beszerezni, annyira kétségbevonhatatlanul kifejezésre jut az üzleti és az ebben rejlő nyerészkedési szándék, hogy a java-