Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 8. szám - A valorizáció a német joggyakorlatban

8. sz. KERESKEDELMI JOG 103 651/1923.) «Más a felértékelés a mezőgazdasági ingatlannál és más a házaknál, viszont egészen más az ipartelepeknél. (Rg. 923. XI. 28. V. 31/923; 1924. I. 16. V. 750/1923. és 1924. V. 20. V. 369/1924.) Hogy mennyire függetlenítette magát a német jog Zürichtől és minden dollárkurzustól és ezáltal az úgynevezett «gazdasági terror» ideológiától (Heimann szava: «Vaíuta-Missstánde», 18-ik oldal), azt bizonyitja a már a fenti 675/1923. számú határozatban bennrejlő, de ott még világosan ki nem mondott elv is. amely szerint a valorizáció lehet egy mindenféle gazdasági mértéket felülmúló felértékelés is.» «Azonban a Rg. 1924. IV. 16. I. 320/1923. szám alatt már kimondja, hogy a teljes értékromláson tuli megtéritésnek is lehet helye, ha a méltányossági jogi struktúrájának ez felel meg, amikor is esetleg nem a felértékelt összeg, hanem ennek többszörösét is képezhető teljes napi ár fizetendő meg.» A fenti határozatok összegyűjtésénél egy határozott tendencia vezetett. Ki akartam mutatni, hogy a német joggyakorlatban gondolatilag is kis szerepe volt a vétkesség és késedelmi elméletnek és mennyivel inkább igyekezett a joggyakorlat egy sokkal jogászibb szempontot megvalósítani. * A valorizáció elvének őszinte elfogadásán kívül a fent idézett határozatok még egy másik szempontból is igen érdekesek, hogy t. i. a pénzromlás általánosságában az egyén szerepét nem vizsgálják gazdaságtevékenységi nézőpontból, hanem itt is az ő, mint jogász tevékenységét nézik. Másképen kifejezve, ezek a határozatok és főleg a most következők, a gondosság és előrelátás szempontjából mindig a bonus páter familias nézőpontját igyekeznek előtérbe helyezni, szemben a kereskedelmi életben szokásos gondossággal. Ez pedig, amint alább is látni fogjuk, nem egy quantitativ különbség, mint azt általában eddig hitték, hanem bizonyos tekintetben inkább egy qualitativ. A fentiek gyakorlatiasabban azt jelentik, hogy német jogon nem kellett értékesiteni az úgynevezett spekulativ képességet, mint nálunk — ahol a biróságok egyes esetekben egyenesen a felek látnoki képességére apelláltak —•» hanem a német biróságok igyekeztek minden spekulativ alap kikapcsolása mellett reális bázisra helyezkedni és ilyen módon azután igazságot osztani. A kjindulási pont az volt, hogy a két fél csak a keresettel áll szemben. Hogy mit «vétkezett)), illetve «késedelmeskedett» azelőtt az, az ügy elbirálása szempontjából nem fontos. Nem kell, szerintük, valami spekulativ szimatot és előrelátást belekeverni a jogvitába, nem mérlegelendő minuciózus pontossággal, hogy a per mely stádiumában emeltetett a valorizációs kérelem, hogy alperes mikortól tudhatta volna, hogy neki a tanács elkövetkezendő Ítélete szerint majd valorizálva kell fizetni. Német jogon nem bizonyos belemagyarázott megérzések voltak a fontosak, hanem a teljes érdekkiegyenlités. Ebből következik az is, hogy a német joggyakorlat a valorizációs kulcs mikénti megállapításának kérdésében a bizonyítási kérdést primair kérdésnek tartja és sokkal tágabb keretek közt taglalja, mint azt a magyar joggyakorlat teszi, amely szinte teljesen elsiklott e kérdés felett. Mi a méltányosság és kinek kell bizonyítani, az volt a két legfontosabb kérdés. Weü~H hayen («Beweise und Beweislast in der Auf-i wertung», Leipzig, 1924.) 165 Rg. határozatot közölt, amelyek kizárólag a mikénti bizonyítást és a bizonyítási teher kérdését tárgyazzák. Alapelv, amint már fentebb láttuk, hogy a hitelező kárát tartozik bizonyítani és az adós exkulpálhat (külföldi hitelezők, lásd fentebb). (Rg. I. 339/1922., 280. és 310/1923., valamint 166/1923. számú határozatok.) Ezekben az adós tartozik bizonyítani, hogy esetleg a hitelező nem szokta a pénzt rögvest hazája valutái jára átcserélni. Más a helyzet, ha a külföldi hitelező egy belföldi követelést megszerez. Itt vizsgálandó a megszerzés oka, módja és időpontja, valamint az, hogy az adós mily idői pontban nyert tudomást arról, hogy külföldi szerezte meg a követelést. «Ob etwa kein spekulativer Einschlag vorliegt,» mondja a Rg. 1923. XII. 12. I. 98/1923. számú határozatában. Viszont módjában áll valakinek bizonyítani, hogy ő a vagyonát valami speciális tárgyban szokta konzerválni (nem okvetlenül szükséges, hogy üzlete körébe tartozó árukban) és akkor a kártérítés ebben az áruban vagy valutában adandó. (Rg. 923. XI. 14. I. 78/923.) A spekuláció üldözésére igen jellemző a következő határozat: Valaki igen sok jelzálogos követelést szerzett meg potom pénzért azért, mert ugy gondolta, hogy ezáltal a felértékelési törvényt kihasználhatja. A Rg. elutasító ítéletet hozott, mert «a bíróság az általános vagyonromlás esetén nem méltányolhatja az üzleti érdeknek az általános erkölcsi felfogással ellenkező érvényesítését.)) (Rg. 922. II. 3. II. 691/1921.) De viszont a spekuláció másik fajtáját is igyekszik a bíróság leszorítani. A Rg. 923. XI. 14. VI. 1269/1922. szám alatt kimondta, hogy aki nagyfokú és meredek pénzromlás idejében fix árban köt ügyletet, az rosszhiszemű kereskedőnek tekintendő és részére semminemű jogvédelem nem jár. A mi joggyakorlatunk ezzel szemben gazdasági lehetetlenülés cimén éppen ezeknek a játékos kedvű spekulánsoknak kedvezett. Az «Auslegungsfrage», amint láttuk, sokkal fontosabb, mint nálunk. Az irodalma igen nagy és tág. (Rosenthal, Konrád, Eichen-