Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 8. szám - A valorizáció a német joggyakorlatban

102 KERESKEDELMI JOG 8. sz. szereplő «Billigkeit» gondolatától. Különösen Friedlánder világosan kifejti, hogy a jogi mél­tányosságnál mire helyezendő a snly. Nem a felek teljes vagyoni érdekkiegyenlitése, sem a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymáshoz való matematikai, vagy Zürich szerinti, vagy dollár szerinti viszonya a fontos, hanem az, hogy az adott, jogi keretben a pénzleromlás nemlétében milyen módon juttatna az itélő­biróság a feleknek igazságot. (Friedlánder, «Juristische Wochenschrift»„ 1923-as év­folyam.) Vagyis a biró elsősorban vizsgálja, hogy a jogviszony mily kötelességeket rótt a felekre; — vizsgálja e kötelességek mikénti megtartását: a) az ügylet szelleméből; b) a fizikai és gazdasági lehetetlenülés szempontjá­ból. Ezután az egész valorizációs kérdés már csak egy számitási mód marad, amellyel le­realizálandó az eldöntött jogkérdés vagyonjogi része. Alapdöntésnek tekintendő a Rg. mult év november 1-én 790/1923-ik szám alatt kelt döntése, amely szerint a papirmárka csak fize­tési eszköz, de mint értékmérő elvetendő. (Me­rész elv volt, de mindenesetre őszintébb a mi jogunkban szereplő számtalan mesterségesnek tetsző fiktiónál.) Ezen határozattal — amelyre az elvi ki­fejezés nem elég pregnáns szó, mert ez Német­országban prófétai szó volt, amit azután a bíróságok rögtön hússá és vérré változtatnak, — egy uj fejlődési folyamat indul meg. A bíró­ságok megkapták nem csak a salvus konduk­tust, de mindjárt az irányító elvet is, mert megdőlt az értékmérő állandóságának molocha és helyébe jött — nem mint nálunk egy köz­gazdasági dogma, hogy kell keresni egy uj «stabil »t, a dollár-, Zürich-, buzaparitást —i, hanem Németországban ép az ellenkezője kö­vetkezett be: ők eldobták a gazdasági kerete­ket, az értékmérő stabilitását és megkezdték a jogászi egyénesités munkáját. Hogy ezt mennyire tudatosan csinálták, azt bizonyítja az, hogy még a fenti, tisztán gazdasági axiómát is a jog szempontjából bi­rálhatónak tartották. Értve ezt ugy, hogy jo­gászi szempont fennforgása esetén a valo-t rizáció a-limine elutasitható. «A pénzérték romlása még nem kártérítési alap, ha egyéb méltányossági ok nincsen.» (Rg. 1923. XI. 22. I. 102/1923.) Valorizáció tehát csak akkor van, ha úgynevezett jogilag is megálló méltányos­sági okok is fennforognak. Német jogon a szerződések minden módon konzerválandók és fenntartandók; azokat azért, mert értékromlás van, hatálytalaní­tani nem lehet; azok legfeljebb azért hatály­talanitandók, mert a mai formában a mél­tánytalansággal ellenkeznek. A német jog a szerződés fenntartását min­dig dogmaként kezelte és ezért kapcsolta is be a sokat szidott, de az elméleti meggondolásban feltétlenül helyes Einigungs-Amtokat. Ezen Einigungs-Amtok eredeti helyes szerepe csu­pán az lett volna, hogy kivizsgálta volna, hogy a felek miképen és mennyiben ragaszkodtak a méltányossági princípiumhoz, hogy felaján­lottak-e megfelelő felértékelést, vagy pedig méltánytalanul és spekulative használták ki az előre nem látott vis majort. Egy pár példa álljon itt: «Elv az, hogy külföldi hitelező azonnal saját hazája valutá­jába fekteti be a kapott pénzt.» (Rg. 923. V. 30. I. 339/1922; 924. III. 3. I. 280/1923; 924. IX. 29. I. 310/923.) Ez alól az elv alól kivételt képeznek a külföldi biztosítótársaságok, akik­ről fel kell tételezni, hogy Németországban van szükségük a pénzre és igy nekik kell bizonyí­tani az- esetleges más módoni felhasználást. (Rg. 1923. XII. 12. I. 66/923.) «I3izonyos kö­rülmények között lehet méltányos a teljes valo­rizáció, de szabály a részleges valorizáció, mert a valutaromlásnál semmiféle tőke sem tartatik meg egész értékében és igy jogos és méltányos, hogy mindenütt a kereskedelmi életben álta­lában szokásos általános értékcsökkenés álljon be.» (Rg. 924. III. 12. I. 294/1923; 1924. IX. 17. I. 455/1923. és 924. XI. II. I. 537/1923.) «A nagykereskedelemben sem vezetett minden tőkeelhelyezés a vagyon állandó érték­beni megőrzésére, tehát e téren is a felértékelés csak korlátolt mértékben méltányos, de az úgynevezett életstandard-index itt nem meg­felelő támpont és sokkal helyesebb ebben az esetben a kötés időpontjai valutát venni, fel-* téve, hogy speciálisan ebben az áruban nem állott be valami, még az általános valutadrá­gulást is meghaladó áremelkedés.» (Rg. 924. IX. 17. I. 675/1923.) E határozatok már eléggé mutatják, hogy mennyire jogászian egyén esitett a német valo­rizációs joggyakorlat és hogy mennyi leg­különbözőbb értékmérőkkel operált, ha azon­_ ban a Landesgerichteket vesszük, a kép még változatosabb. Pl. a düsseldorfi Oberlandes­gericht kimondotta (1923. VI. 27. U. 480/1922, és 1923. VII. II. U. 203/1923. szám alatt), hogy «a felértékelés mértékére nézve nem jő tekintetbe sem a papirmárka mindenkori kur­zusa, sem a márka belföldi vásárlóereje, ha­nem kizárólag az, hogy a kérdéses tőke a szo­kásos módoni vagyonelhelyezés esetén milyen mértékben konzerválódott volna» (u. n. Ver­mögens-Index). Viszont a Reichsrichtzahl-t veszi alapul a bambergi főtörvényszék azzal az indokolással, hogy a «Goldmark mindenkori kurzusa nem fejezi ki elég híven a német va­gyon pusztulását és igy valamelyik félnek aránytalanul kedvezhet.» (Lg. 1924. I. 14. I. 482/1922.) Egyéb felértékelési alapok is vannak, igy pl. az államhivatalnokok nyugdija különösen az életjáradéknál és az özvegyeknek és árvák­nak járó szolgáltatásnál. (Rg. 924. I. 4. III.

Next

/
Oldalképek
Tartalom