Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 7. szám - Nyugdij-valorizáció kérdéséhez

7. sz. KERESKEDELMI JOG 93 mum kérdésével kapcsolatba hozni, mert ez 100 százaléknál magasabb valorizációra vezetne, már pedig nem igazolható semmivel sem, hogy a valorizálás jelszava alatt valaki többet kaphasson, mint amennyit a pénzromlás közbejötte nélkül kapott volna. A valorizálás mértékének megállapítását felette nehéznek tartja, és ennek a nehéz kérdés eldöntését nézete szerint külön szakbiróságokra kellene bizni. A legfontosabb az ezidőszerinti gyakorlattal szemben az, hogy az, aki dönteni hivatva van, ne egyes eseteket lásson maga előtt, hanem azt, hogy e döntés az összes nyngdijjogosultakra való kihatásában mit jelent a kötelezettre, mert az a biró, aki ma egyegy nyugdíjasnak havi négy-öt milliót megitél, nincs tudatában annak, hogy ez mint precedens a 100—150 nyugdíjast ellátni kötelezett munkaadóra több milliárd évi többletet jelent. Már pedig a roppant nagy és még egyre növekvő regieköltségek egyfelől, másfelől a folyton csökkenő kereseti lehetőségek nem nyújtanak lehetőséget arra, hogy ily többletet a munkaadók elbírjanak. Ez tehát végeredményben — minthogy főleg részvényvállalatokról van szó — a részvények elértéktelenedésére vezet és ismét más oldalon lehet exisztenciák tönkremenésének az oka. III. Erdősy Antal, a PTOE elnöke megállapítja, hogy dr. Gallia előadásának gerince nagyjában a Ptoe javaslatának utvonalán halad és ezért azzal nagyban egyetért. A nyugdijvalorizáció kérdését két legfontosabb szempontból kívánja megvilágítani, amelyek egyedül hivatvák eldönteni azt, vájjon annak megvalósítása és mérve miként lehetséges. Ezek a felelősség, a kötelezettség és a teherbírás kérdése. Ami a felelősség kérdését illeti, az már általánosságban elismertetett, de mégis miután egyesek által ez kétségbevonatik, a nyugdíjszabályzatok paragrafusaival bizonyítja azt, hogy a felelősség egyedül és kizáróan a vállalatokat, illetve a munkaadót illeti. Felszólaló főleg a pénzintézetek által létesített nyugdíjintézményekkel foglalkozik. A nyugdijszabályzatok általában kimondják azt, hogy ha a nyugdijbizottság elnöke a bizottság többi tagjaival szemben kisebbségben maradna, jogában áll a nyugdijbizottság állal tárgyalt ügyet a végrehajtás felfüggesztése mellett végleges dón lés végett az igazgatóság elé terjeszteni. Ez annyit jelent, hogy a döntés joga mindenkor a vállalat igazgatóságának a kezében van. A nyugdíjintézetek alapszabályai szerint a nyugdijbizottságok a tisztviselők bevonásával paritásosán állíttatnak össze, azonban ez a nyugdíjügyek elintézésénél, valamint a nyugdijvagyon kezelésénél puszta formalitásnál nem jelent többet, mert hisz a fentemiitett paragrafus a tisztviselők döntő befolyását lehetetlenné teszi. A tisztviselő a vállalathoz történt belépése alkalmával vállalatával kétoldalú szerződóst kötött, amelynek a tisztviselő részéről történő teljesítménye, munkaerejének feláldozása, a vállalat részéről pedig azon kötelezettség vállalása, mely szerint alkamazottját munkaképte lensége, aggkora esetére megfelelően ellátja. A tisztviselők e szerződésadta kötelezettségeiknek minden időben eleget tettek, a vállalatok sem zárkózhatnak el attól, hogy szerződésükért teljes mértékben helyt álljanak. A vállalatok igazgatóságai a nyugdijalapokkal mostohán bántak és amig pl. a bankok maguk részére, valamint az ügyvezető igazgatók saját vagyonuk konzerválása céljából ingatlanokat vásároltak, a nyugdijalapok ingatlanait érthetetlen okból eladták. A teherbírás kérdésével foglalkozik és számszerű adatokkal bizonyítja, hogy a bankok és vállalatok igen nagy része minden különösebb megerőltetés nélkül 100%-os valorizálással is tudnák nyugdíjasaikat fizetni. Sorra vette a bankokat és rámutatott arra, hogy 1914. év óta 10 éven keresztül tartó szakadatlan konjunktúrában vállalataik számát többszörösen gyarapították, ingatlanaik számát ugyancsak növelték. A vagyontételnek ilyetén való emelkedése — noha azok felértékelésében ma nem lehet túlzásokba menni — alapul szolgál arra, hogy a normális gazdasági élet elmaradhatalan bekövetkeztével az intézetek mindennemű kötelezettségeiknek, melyeket tisztviselőikkel szemben vállaltak, teljes mértékben eleget tehessenek. A bankok évi jelentései — a már hosszabb ideje tartó kedvezőtlen konjunktúra ellenére is — fényes eredményekről számolnak be. Mindmegannyi konkrétum, amellyel nemcsak mostani teherbírásukról, hanem jövőbeli fejlődőképességükről is tanúságot, tesznek. Az egyéves dekonjunktúrával szemben áll a hatalmasan megnövekedett vagyon, a békelétszám alá csökken lett tisztviselői kar, amelynek jövedelme a békebelinek átlagában csak 25—30%-át teszi. Ugyanez áll a kisebb és a vidéki intézetekre nézve is. A nyugdijvalorizáció alapjában véve csak a nyugdíjasok nyugdijának valorizálását jelenti, nem pedig a nyugdijalapét, mert annak fedezetét a bankok garanciájának kell képeznie. A már nyugdíjban levő tisztviselők nyugdija legtöbb esetben még 100%-kai is valorizálható. Évente nagybankonként cca 3—A tisztviselő nyugdijaztatik, ezzel szemben azonban az elhalálozások számát sem lehet figyelmen kivül hagyni. A gazdasági viszonyok megjavultával az intézetek az igazgatóságok nagy jövedelme mellett is könnyebben fogják birni a nyugdíjazásokkal járó terheket.