Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 7. szám - Nyugdij-valorizáció kérdéséhez

94 KERESKEDELMI JOG 7. sz. Az intézetek azt állítják, hogy a nyugdijak 100%-os valorizálását nem bírják el, a létszámcsökkenésnél azonban ezen állításukról megfeledkeznek, mert főleg az utóbbi időben tömegesen bocsátják el azokat a tisztviselőiket, akik nyugdíjjogosultsággal bírnak, holott még vannak oly területek, ahol a létszámcsökkentést folytatni lehetne. Részletesen foglalkozik még a valorizációnak visszamenőleges hatályával, valamint a PTOE által kidolgozott valorizációs javaslattal, amely objektíven és a célnak megfelelően konstrnáltatott. SZEMLE. ELŐFIZETŐINKHEZ. A második félév nyiltával kérjük előfizetőinket, hogy a második félévre járó 60.000 korona előfizetési dijat postán beküldeni szíveskedjenek. A Reichsgericht telje? ülési határozata a valorizáció felső határa kérdésében. E cim alatt a K. J. februári számában ismertettük a Reichsgericht VI-os tanácsának fontos döntését, mely kimondja, hogy a vételár Aufwertungja semmiesetre sem lehet magasabb, mint a pénz elértéktelenedésének teljes kiegyenlítése. Minthogy ezzel a döntéssel állandóan szemben állt az 1. és 2. tanácsoknak az a felfogása, hogy a vételár valorizációjának sem az indexszám, sem pedig a dollárkurzus nem képezheti igazi mértékét, hanem csupán a szállítandó árunak mai piaci ára; szükségessé vált a kérdésnek teljesülési határozattal való eldöntése, mely folyó évi március 31-én meg is történt és pedig akként: hogy mig egyrészt kimondatott, hogy a márkának egy értékálló pénzhez (pl. dollár, font, hollandi forint) való viszonya, elértéktelenedése nem képezi a felértékelés felső határát; másrészt pedig elismertetett az a szabály, hogy egyéb körülmények figyelembevétele mellett a mai magasabb piaci ár a valorizáció mértékénél figyelembe vehető. (D. J. Z. 1925. június 1-i szám. 878-ik old.) A teljes ülés abból indult ki, hogy a pénz belső vásárlóerejéből való kiindulás nem lehet helyes. Már Helfferich, Das Geld c. müvében megállapítja, hogy a háború s a háború utáni idők tapasztalatai odavezettek, hogy a pénz vásárlóereje mint zsinórmérték elvetendő, mivel nem leltet egész biztonsággal megállapitani, vájjon az árak emelkedésének oka a pénzben, vagy az áruban kercsendő-e? Ugyanezen okból más pénzteoretikusok is elvetették a pénz belső vásárlóerejének elméletét. A teljes ülés tehát nem akarta döntéseit ily vitás alapra építeni. Másrészt azonban azon a véleményen volt, hogy e kérdések eldöntése egyáltalában nem a pénz elméletével függ össze, hanem a Bgh 242. §-ában jelzett tényleges viszonyokkal, amint azok a háborúban s a háború után kialakultak. Ebből kiindidva a teljes ülés arra az eredményre jutott, hogy a dollár nem lehet mérvadó az Aufwertungra sem oly értelemben, hogy az Aufwertung mérve ahhoz igazodjék, sem oly értelemben, hogy az képezze a valorizáció felső határát. a) A dollár kurzusa sem az árak változásával, sem a márka esésével nem halad párhuzamosan. Ezt a teljes ülés statisztikai adatokkal és grafikus táblázatokkal igazolta, b) A dollárparitáson való felértékelés a mai árakhoz viszonyítva oly minimális eredményekre vezet, hogy az a mai gazdasági viszonyokkal össze nem egyeztethető, c) Minthogy a valorizáció jogi alapja a Bgh. 242. §-ában keresendő és a Reichsgericht gyakorlata szerint a 242. §. alkalmazásánál a mindkét részről fenforgó jogos érdekek összessége («die Gesamtlage der auf beiden Seiten vorhandenen berechtigten Interessen zu berücksichtigen») veendő figyelembe, ebből a teljes ülés szerint nem következik, hogy a dollárkurzusnál magasabb felértékelés nem volna lehetséges. A mai piaci ár figyelembevehetősége mellett a teljes ülés elsősorban kifejti, hogy csak annak lehetőségét akarja kijelenteni, miszerint a Bgb. 242. §-ának keretén belül a mai piaci ár, az összes körülmények figyelembevétele mellett, a felértékelés alapjául szolgálhat, anélkül, hogy azt zsinórmértéknek akarná elfogadtatni, amihez egyébként joga sem volna; másrészről pedig kiindul abból, hogy miután a korábbi évek árai a világpiaci áraknak nem feleltek meg és igy nem is voltak e kérdésnél reálisak, a mai piaci ár figyelembevehetősége talán még az indexszámoknál is megfelelőbb eredményekre fog vezethetni. A magyar birói gyakorlat talán szintén meríthet ezekből a megfontolásokból... sz. I. Jogegységi határozatok, melyek hozattak és amelyek elmaradtak. — Utóbbiakkal kezdjük: Folyó év május 23-ikára két elvi jelentőségű kérdés került jogegységi döntés alá: 1. «Az ujitott perben eljáró bíróság vizsgálhatja-e, hogy az alapperbeli ítélet helyes jogi alapra volt-e helyezve?* 2. «Az alapperben hozott Ítélet jogerőre emelkedése után bekövetkezett tényeket az ujitott perben eljáró bíróság csak abból a szempontból vizsgálhatja-e, hogy azok mint uj tények — uj bizonyítékkal kapcsolatban — a perújításra alapul szolgálhatnak-e, avagy az ujitott perben eljáró bíróság ily tények alapján az alapperbeli Ítéletet a perújítás kérdésének megbirálása nélkül hatálytalannak kimondhatja-e?» Már egy hónap telt el a kitűzött ülés napja óta, de a döntés nem került a nyivánosság elé. — Ha nem tévedünk, a döntés meg sem hozatott s a kérdés — mint tárgytalan — lekerült a Kúria napirendjéről. Annál fontosabb a baleset járadékok felemelése tárgyában június 13-án hozott 87. sz. jogegységi döntés, amely a 86. sz. polgári döntvénnyel szemben a már megítélt járadékok valorizációjának lehetőségét mondta ki s ezáltal a valorizációnak egy ujabb tágas mezejét nyitotta meg. (Lásd mai számunkban.) A jogegységi döntés nagy horderejét hatványozza az a körülmény, hogy a valorizáció kérdése — ugy látszik — lekerül a törvényhozás napirendjéről (tehát igazunk volt, midőn néhány hónappal ezelőtt már azt irtuk, hogy «ma messzebb tartunk, mint egy évvel ezelőtt!» Keresk. joggyakorlatunk 1924-ben, ápr. 4.)' és a Kúriára hárul a feladat az összes valorizációs1 kérdések eldöntésére. Ma különben a helyzet úgyis az, hogy a törvényhozás — elmulasztván a Nagy Emil-féle javaslatok kellő időben való letárgyalását — elkésett