Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 7. szám - Nyugdij-valorizáció kérdéséhez

92 KERESKEDELMI JOG 7. sz. valósítása után sem fog megbízható eredményre vezetni, miért is ajánlatos olyan normált megállapítani, amely minden további bizonyítás nélkül zsinórmértékül szolgál és amelytől felfelé vagy lefelé eltérésnek van helye, ha az érdekeltek egyike vagy másika ilyen eltérés indokolt voltát bizonyítja. Ilyen zsinórmértékül kínálkozik a közalkamazottak nyugdijfelemelésének mértéke, tehát az állami tisztviselők vagy valamely állami üzem, pl. az államvasut tisztviselőinek nyugdija. Különös figyelmet érdemelnek azok a vállalatok, amelyeknek üzeme és vagyona a békeszerződés által elszakított területen van, mert ezek az ottani kedvezőbb gazdasági viszonyok folytán vagyonukat sokkal jobb eredménnyel konzerválták. Ezekre nézve tehát mindenesetre a hazai vállalatoktól eltérő irányelveket kellene megállapítani, ezek nyugdijkötelezettségüknek magasabb arányú felemelésével lesznek kötelesek eleget tenni. Részletkérdés, amely mellékesnek látszik ugyan, azonban azon megoldás szerint, amelyben a mai gyakorlatban részesül, nagy igazságtalanságot rejt magában, a következő: A mai bírói gyakorlat a nyugdíj felemelését csak a kereset beadásától kezdődőleg ítéli meg, támaszkodva arra az eddigi birói gyakorlatra, amely a tartásigényeket általában csak a kereset beadásától kezdődőleg Ítélte meg. Ez a gyakorlat megfelelő volt arra a tartásra jogosultra nézve, aki tartási igényének érvényesitéséyel késedelemben volt. De ez a tartási gyakorlat is megítélte a tartást a kereset beadását megelőző időre, ha a jogosult fél igazolta, hogy a per késői megindítása jogos okból történt. A nyugdijfelemelés kérdésében a késői perindítás nyilván indokolt, mert hiszen a törvényhozás a kérdést máig sem szabályozta, birói gyakorlatunk sokáig azon az állásponton volt, hogy törvényes intézkedés biján a nyugdijfelemelésnek nincs helye és igy a nyugdíjas még nemrégiben uralkodó jogi felfogás szerint az eredményre való minden kilátás nélkül indíthatta volna csak meg a pert. Ehhez járult még, hogy a nyugdíj köteles vállalatok egy része az eredetileg aranykoronában megállapított nyugdijösszeget minden emelés nélkül folyósitotta, holott világos volt, hogy az ilyen néhány száz korona havi nyugdijösszeggel a nyugdíjkötelezettséget teljesíteni nem lehet. A két fél közül tehát nyilván a kötelezettet terheli a súlyosabb mulasztás. Az említett birói gyakorlat niégis egyedül a jogosultat sújtja a hátránnyal. Azokban az esetekben, amelyekben a kötelezett egyáltalában nem emelte fel a nyugdijat, a nyugdijasok szukcesszive el is állottak a nyugdíj felvételétől, mert hiszen az azzal járó apró költségek is meghaladják a nyugdíj összegét; a kötelezett fél tehát a megtakarított nyugdíj egész összegével gazdagodott. A jogosult pedig esetleg adósságot csinált, ingóságait eladogatfa és még sem kap rekompenzációt most sem, amikor a változott birói gyakorlat a nyugdíj felemelése iránti igényt végre hajlandó elismerni. II. Dr. Proszvimmer Béla szükségesnek tartja, hogy a nyugdijvalorizáció kérdése törvényhozási uton szabályoztassék. Ez mindenek felett gyakorlati okokból is szükséges, mert az idetartozó ügyek természetüknél fogva gyors elintézést igényelnek és nem bírják el a három fórum megnyilatkozhatására szükséges időt és az ezen hosszú idő alatt fenmaradó bizonytalanságot. Már pedig a bíróságok szerteágazó gyakorlata mellett úgyszólván minden ügyben ki kell meríteni minden jogorvoslatot és a Kúria döntésének bekövetkeztéig ma egyik fél sem tudhat bizonyosat. De törvényhozási uton kell szabályozni ezt a kérdést azért is, mert nincs oly jogszabályunk, amellyel a) egyáltalán igazolni lehetne magát az ily természetű követelések valorizálását (ellentétben más követelésekkel, amelyeknél a valorizálás alapját a vétkesen mulasztó fél kártérítő kötelezettsége adja meg), b) annál kevésbé a valorizáció kötelezettség kiterjesztését az alapkötelezettséget vállalt nyugdíjintézeten kívül a nyugdíjjogosulttal csupán szolgálati viszonyban álló munkaadóra. A nyugdíjintézet és a nyugdíj jogosult közötti szerződést biztosítási szerződésnek tartja. Az eddigi birói gyakorlat a jogi kérdést nem oldotta meg, mert annak kiemelésével, hogy a valorizálás mértékének megállapításánál ugy a kötelezett, mint a jogosult személyes viszonyait is figyelembe kell venni, beismerte, hogy jogi alapon dönteni nem tud, hanem a méltányosság szabályaira kénytelen hivatkozni. Csupán a méltányosság alapján azonban kifejezett jogszabály nélkül kötelezni valakit, a jogbiztonság szempontjából aggályos. Ezért törvénynek kell kimondania azt, hogy az a munkaadó, aki nyugdíjintézményt tartott fenn, ennek teljesítőképességétől függetlenül felértékelve köteles alkalmazottainak nyugdijat fizetni, ki kell mondania továbbá azt is, hogy mily mértékig terheli őt a felértékelés kötelezettsége. A mérték különböző kategóriák szerint más és más lehet, de olyannak kell lennie, hogy a biró a törvényt minden további ellenszolgáltatás nélkül alkalmazhassa. Igazságtalanságok elkerülhetése végett módot kell adni a munkaadóknak, hogyha a valorizálás mértékét magukra nézve túlsúlyosnak találják, egy külön fórum előtt annak leszállítását kérhessék, de ennek minden alkalmazottukkal szemben való hatállyal kell történnie, úgyhogy a rendes bíróság előtt vita minden egyes esetben már fel ne merülhessen, ami egyébként egyenlő azzal az elérni kivánt állapottal, hogy ilynemű ügyek a bíróságok elé kerülni egyáltalán nem fognak. Veszélyesnek tartja a valorizációs kötelezettséget a létmini-