Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 2. szám - Külföldi pénzre szóló váltón alapuló visszkereset

32 KERESKEDELMI JOG 2. sz. A váltótörvény 37. §-ának 2. bekezdése s az ennek alapján kifejlődött joggyakorlat, hogy a külföldi valutáról kiállított váltó a lejárat (és nem a tényleges fizetés) időpontjában jegyzett árfolyam szerint országos pénznemben fizethető, nem vonható összefüggésbe a V. T. 50. §-ával s következésképen nem vonatkozhatik az olyan váltóra, mely külföldi fizetési hely és idegen valuta megjelölése folytán valóságos külföldi pénznemről állíttatott ki. Az ilyen váltót ugyanis az elfogadó valóságos idegen valutában, a fizetés helyétől különböző helyen lakó visszkeresett pedig országos pénznemben ugyan, de kötelezettségének a magánjogi szavatoséhoz hasonló csak szigorított váltójogi formában jelentkező természeténél fogva, oly módon tartozik megfizetni, hogy a váltóbirtokos a váltóban kitett valóságos értékhez jusson. Ez pedig csak abban az esetben következik be, ha az átszámítás a tényleges fizetés időpontja szerinti árjegyzésnek megfelelően történik. A lejárat időpontja szerint átszámítás esetén a váltókötelezettség tartalma mindig más lenne aszerint, hogy az elfogadó-e, vagy különböző országokban lakó több visszkeresett felel-e a váltóért. Más értéket fizetne az elfogadó, aki francia frankért felelős s más-más értékeket a visszkeresettek, aszerint, amint saját országos pénznemük különböző mértékben romlott le a francia frankhoz viszonvitva. Ugyanilyen mértékben módosul a váltóbirtokos joga, szemben azzal az általános jogelvvel, hogy a kötelezettség a váltónál megtestesül magában a váltóban s a váltóbirtokost mindi? ugvanaz az érték illeti meg, akár az elfogadó, akár bármelyik visszkereset is fizeti mesr a váltóösszp^et. Nyupdijvalorlzáció. A Jogtudományi Közlönv január 1-i száma a budapesti kir. törvénvszék 6. P. 35,775/1923. számú Ítéletét közli, mely egv nyucrdijperben elutasító álláspontra helyezkedett ugyan, de annyira kiélezte az elutasitásnak az 'illető esetre korlátozott szükséges voltát, másrészt pedig elvileg annvira a nvugdijvalorizáció mellett érvelt (még pedig klasszikusan szép érveléssel), hoev az Ítélkező birónak elvi álláspontja iránt nem lehet kétség. Ezen Ítéletnek — elvi jelentőség szerint — pendantját találjuk az osztrák Obers'er Gerichtshof 1923. okt. 10-én kelt Oh. ITT. 671/1923. sz. ítéletében (Rechtsprechung, 31. Dezember 1923), mely egy 1909-ben havi 1000 koronával nyugdíjazott vezérigazgatónak nyugdijigényét havi 700,000 koronára emelte fel (a kereset beadásától számítva; visszahatólag azonban nem ítélte meg a «nemo nro praeterito alitur» elve alapián). Itt csak a fontosabb érveket emelem ki az ítéletből. Megállapította a bíróság, hogy alperes annak idején felperesnek a nyugdíjintézet alapszabálya szerint adható legnagvobb nyugdiját is meghaladó összeget ígért. Ezzel dokumentálni kívánta azt, hogy felperesnek magasabb életjáradékot akart juttatni, mint bármelv más alkalmazottjával. Már ebből a tényből ezt a következtetést vonta le a bíróság, hogy a megállapodás szellemével ellenkeznék az, hogy egy rt. vezérigazgatója, akinek 1919-ben a tantiémektől eltekintve oly magas fizetése volt, mint egy V. rangfokozatú miniszteri tisztviselőnek. 1000 korona havi nyugdíjjal megelégedhetnék ma, a korona mai elértéktelenedése mellett A nyugdíjigény nem pénzkövetelés, hanem a létfenlartás biztosítása (Verpflichtung zur Leistung eines Unterhalts), mely egyrészt a felperes szociális állásához igazodik, másrészt pedig az adós vagyoni helyzetével számol. Talán nem lesz érdektelen ez ítéletre a figyelmet felhívni most, midőn az igazságügyi kormány a nyugdijvalorizációs javaslatot elkészítette. sz. Jelzálogos tartozások valorizációja. A valorizációs kérdések legnehezebbje, melynek megoldásához törvényhozás és birói gyakorlat csak félve mer hozzányúlni. A Hypothekenaufwertung kérdése a mi igazságügyi kormányunk kodifikációs asztalán is elől fekszik, de azt hisszük, hogy a kérdés súlyának sokoldalú volta még sokáig késleltetni fogja a megoldást. A német Reichsgericht is félve nyúlt e kérdéstömegbe és habár az Urt. V. 31/23. v. 28. Nov. 1923 (Deutsche Jur. Zeitung 1924. Heft 1—2. S. 57 stb.) a Hypothekenaufwertung kérdését elvben igenlőleg is oldotta meg, az indokolás annyi klauzulát tartalmaz, hogy a kérdést általánosságban megoldottnak még ez ítélettel sem tekinthetjük. Felperes egy délnyugatafrikai ingatlan tulajdonosa, alperesnek pedig ezen ingatlanon egy 13,000 márkás jelzálogos követelése van bekebelezve. A követelés 1920. április 1-én vált esedékessé. Felperes tartozásának és járulékainak kiegyenlítésére egy bank utján 18,900 márkát átutalt és alperest záloglevelének és törlési engedélynek kiadására perelte. Első és másodfokon a keresetnek helyt adtak, a Rg. az ítéleteket feloldotta és a tényállás tisztázását rendelte el és elvileg azt a kérdést döntötte el, vájjon a német jog szerint alperes jelzáloghitelező a német papirpénz erős elértéktelenedésére való tekintettel jelzálogilag biztositott követelésének valorizálását (eine Aufwertung seiner hypothekarisch gesicherten For derűn g) igénvelheti-e? A Rg. ezsn Aufwertung lehetőségét a Bob. 242. §-a alapián, mely szerint: «Der Schuldner ist verpflichtet die Leistung so zu bewirken. wie Treu und Glauben mit Rücksicht auf die Verkehrssitfe es fordern», elismerte. «E» kommt dafür gerade bei Hvpothekarforderungen in Betracht. dass der Schuldner regolmassig in dem erheblich gestiegenen Werte des Grundstücks einen entsprechenden Ausgleieh erhalten hat.» De a Rg. elvi állásfoglalása mellett is mindjárt egv klauzulával él. Éppen a Bgb. 242. §-a mindkét fél érdekeinek méltányos szem előtt tartását kívánja. S ép ezért mindjárt hozzáteszi, hogy nem lehet minden jelzálogos tartozást egyfo rmán valorizálni, vagy nem lehet mindig mérvadó a papirmárkának az aranymárkához való értókaránva, hanem figyelembe kell venni az adós gazdasági helvzetét, hogy mezőgazdasági, városi vamr ipari felekről van-e szó stb. Az jtélét szakit a Mark = Mark elmélettel, mert ugv látja. ho<2-v a törvénvhnzás- is ujabban már szakított ez elvvel, miután belátta. ho!?v ez nem tartható fenn. Haugsulvozza az ítélet, hogv a döntés es'mán a jelzálngílag biztosított követelések valorÍ7,aoióiára szorítkozik és nem vonaWik másfaita követelésekre, mint til. magánvállalatok kölcsöntartozásaira, takarékbetétein-e stb. Szóval: a valorizáció kérdése ezen ítélettel talán egv stációval közelebb jutott a megoldáshoz, de még messze áll a végállomástól ... sz.