Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 2. szám - Külföldi pénzre szóló váltón alapuló visszkereset

28 KERESKEDELMI JOG 2. sz. kereseti kötelezettség teljesítéséig mindenkor a jelen időpont, az élő árfolyam a mérvadó! Hivatkozott cikkemben részletesen foglalkoztam az értelmezésem ellen esetleg felhozható ellenvetésekkel, úgyszintén a V. T. 50. §-ának egyfelől a 37. §-hoz, másfelől a Ker. Törv. 326. §-ához való viszonyaival is. Hogy a 37. §. a jelen kérdésre nem vonatkozik (s ha vonatkoznék, akkor épp a teljes effektivitás következnék belőle!), azt fentebb itt is érintettem. A K. T. 326. §-a pedig ugyancsak nem szól ide (subsidiariter sem), mert a váltóvisszkeresetre nézve «az alkalmazandó valuta és árfolyam* — részint kifejezetten, részint burkoltan — «a V. T. 50. s 51. §-aiban szabályoztatván, e részben csak ezen váltótörvényi intézkedések értelmezéséről lehet szó. S mint a V. T. 50. §-ának értelmezésénél tekintetbe vehető analógia sem birhat a K. T. 326. §-a jelentőséggel, mert mig ez nyilván azon általános esetet tartja szem előtt, hogy mit kell szolgáltatni a föadósnak (ha a szerződéses fizetési helyen forgalomban nem levő pénzről szól az ügylet), addig itt azon speciális esetről van szó, hogy a szavatosok, jótállók, minő módon tartoznak helytállni a főadósért, aki az ügyleti fizetési helyen (Páris) forgalomban levő pénznemben köteles szolgáltatni. Ott (K. T. 326. §.) már kezdettől fogva csak koronakövetelés áll fenn, mely a lejáratkor nyer összegszerüsitést, emitt ellenben állandóan frankkövetelésröl van szó (a főadóssal szemben) s igy a kárpótlási, helytállási szolgáltatásnak a mindenkori frankértékhez kell alkalmazkodnia*. c) Ellentétben a Kúria hivatkozott határozatával, a budapesti kir. táblának 1923. december 11-én 1. P. 447/923. sz. a. kihirdetett Ítélete egy hasonló ügyben a forgatót a váltóbeli frankösszegnek a tényleges fizetés napján megfelelő koronaegyenértékében marasztalta.* Nem helyeselhető azonban ez Ítéletnek az a határozatlan rendelkezése, hogy az átszámítás «a hivatalos jegyzés középárfolyama szerint)' lesz eszközlendő; holott a V. T. 50. §-a kifejezetten az illető helyek közötti középváWóárfolyam alkalmazását irja elő. Annak eldöntése, hogy az eljövendő fizetési időpontban a középváltóárfolyam, mely fórumok jegyzései, vagy mely «piaci» adatok alapján állapítandó meg, és hogy a váltóárfolyam kialakulásának esetleges hiányában az egyenérték, mely más módon számítandó ki, természetesen már a végrehajtási eljárásra tartozik; az azonban még a perbeli ítélet feladata, hogy a frank és a korona közti többféle lehetséges átszámítási árfolyam közül a váltóárfolyamot mondja ki mérvadónak. (A V. T. 50. §-a a «hivatalos»-ságra nem helyez súlyt.) Lásd kivonatosan Szemle rovatunkban. Szeik. Az ítélet arról sem rendelkezik, hogy a párisi vagy a budapesti jegyzések veendők-e alapul; nézetem szerint a V. T. 50. §-ában alapul vett visszaváltórendszernek azon árfolyam figyelembe vétele felel meg, amellyel a budapesti «piacot» (nevezetesen a Budapesten belföldi pénzben fizetendő látra szóló váltókat) Párisban jegyzik. (Az átszámítás, ha máskép nem lehetséges, ugy közvetve is történhetik, pl. Bécsen keresztül.) , Nem helyeselhető továbbá, hogy az emiitett táblai ítélet a kamatokat és a váltódijat nem a váltóbeli frankösszeg után ítélte meg (természetesen akként, hogy ezen százalékos járulékok is a tényleges fizetéskori átszámítással koronában rovandók le), hanem csak egy elmúlt időpontban (a kereset kézbesítésekor) fennállott frankárfolyammal számított koronaegyenérték után. Ha egyszer, amiből az ítélet is kiindul, a váltóbirtokost lényegileg francia frank illeti meg, s a V. T. 50. §-ában előirt árfolyamszámítás csupán a fizetési módozat megállapítását célozza, akkor ez egyaránt áll ugy a váltótőkére, mint annak százalékos járulékaira. A V. T. 50. §-a a visszkereseti összeg összes tételei tekintetében egyazon középváltóárfolyam alkalmazását rendeli. (Természetesen más volna az eset, ha a visszkereseti összeg egyes részletei különböző időpontokban kerülnének kiegyenlítésre, amikor is minden frankrészlet — akár töke, akár kamat, akár esetleg óvásköltség — külön-külön volna a fizetéskori árfolyammal átszámítandó.) d) Elszakadhat azonban a visszkereseti igény mérve a váltó pénznemének értékétől akkor, ha a beváltó előző immár nem a váltóösszegnek s járulékainak megtérítését, hanem az 51. §. értelmében az általa kifizetett visszkereseti összegnek és járulékainak a visszatérítését igényli a saját előzőitől. t Ha pl. a párisi frankváltót a milanói forgató lírában váltotta be, ugy ő a budapesti előzőjétől a Ura-összeg visszatérítését igényelheti a Milánó és Budapest közötti középváltóárfolyamon, amelyre nézve a fentebb mondottak megfelelő alkalmazásával megint a tényleges kiegyenlítés időpontja az irányadó. A liraösszeg fejében kifizetésre kerülő koronaösszeg esetleg több, esetleg kevesebb is lehet, mint a váltóbeli frankösszeg akkori egyenértéke s járulékai (ha t. i. a milanói forgató általi beváltástól a budapesti előző általi kiegyenlítésig terjedő időben a Ura és a frank értékaránya változott). Minthogy azonban a beváltó olasz forgató immár nem az intézvényezett mulasztásáért követel kárpótlást, hanem az általa eszközölni kényszerült beváltással szemben keres in integrum restitutiót, s minthogy ő lírában volt köteles fizetni, — ennélfogva indokolt, hogy az 51. §. alapján támasztott visszkereseti igényének a mértéke