Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 2. szám - Külföldi pénzre szóló váltón alapuló visszkereset

2 sz. KERESKEDELMI JOG 27 91. §-ban foglalt egyetemlegességi rendelkezéssel szemben kivételt látok az 50. és 51. §. abbeli intézkedésében, hogy a visszkeresett ellenében, ha ő a fizetés helyétől különböző helyen lakik, a visszkereseti összeg «azon középárfolyam szerint számítandó, mellyel a fizetés helyéről a visszkeresett lakhelyére intézvényezett látra szóló váltók birnak». Minthogy pedig az egyik országból a másik országba szóló váltók mindig akként jegyeztettek és jegyeztetnek, hogy pl. Párisban a korona váltó árfolyama jegyeztetett frankban, Budapesten pedig a frankxáWó árfolyama koronában, — ellenben sem Párisban nem jegyeztek Budapestre (vagy Bécsre) szóló frankváltóra frankárfolyamot, sem Budapesten nem jegyeztek Parisra szóló koronaváltóra koronaárfolyamot, — ennélfogva a különböző valutájú területek közt jegyzett váltóárfolyamban nemcsak a helykülönbség, hanem a valutáris különbség is kifejezésre jut. Mihelyt tehát a frankösszeget a Páris és Budapest közti váltóárfolyam szerint kell számítani, — ebben bentrejlik a koronára való átszámítás is! Bármily mélyrehatónak is tartom dr. Alföldy Ede abbeli fejtegetéseit, hogy á «váltóárfolvamok» tekintetbe vétele lényegileg a helykülönbségi interessé megóvására volna csak hivatva, nem pedig a más pénznemre való áttérésre, — a törvény szerkesztésénél intencionált értelemmel (s a váltójogban világszerte elfogadott communis opinióval) ellenkezőnek tartom ezt a magyarázatot. Emellett gyakorlatilag is nehézkes volna a nemzetközi váltóárfolyamokból kihámozni, hogy mennyi esik belőlük merőben a helykülönbségi interessére, — s mennyi a valutáris átszámításra. Az 50. §. ezen értelmezése felel meg az annak alapját képező fiktív visszváltórendszernek is, valamint az 53. §-ban biztosított visszváltóintézvényezési jognak: a visszkereső annyi koronát követelhet a budapesti előzőtől, amennyiről azt a Budapestre szóló visszvóltót kiállítania kellene, melynek az alapváltó fizetése helyén, Párisban, való értékesítése utján az alapváltó frankösszegét és járulékait megkaphatná. (A Budapestre intézvényezett visszváltó természetszerűleg koronára szól s itt koronában fizetendő; Budapestre vagy Bécsre szóló frankváltó Párisban nem képezte forgalom tárgyát.) Tudatában vagyok ugyan annak, hogy az általam helyesnek tartott értelmezés mellett az a sajátszerűség is előáll, hogy a váltóbirtokos, aki. joggal utasítja vissza a fizetést s óvatoltatja a frankváltót, ha azt az intézvényezett Párisban magyar koronával kivánná kifizetni, amidőn aztán a budapesti foreatót éppen emiatt és ezen óvás alánján perli, pernyertes lesz, de magyar koronák ereiéig! Az 50. s 51. §-ból azonban méeis ez következik. (Egyébként e látszólagos különösségben is van ráció: általánosságban s akadémice mindegyik pénz a saját hazájában ér többet s használható fel a legkönnyebben; a váltóbirtokosra nézve a Párisban felajánlott korona nem egyenlő a Pesten kapott koronával.) Megjegyzem még, hogy éppen, mert az átszámítás ezen esetben nem a 37. §. («fizethető»), hanem az 50. §. («számitfaMdófc»,) alapján és értelmében történik, a visszkeresetinek nincs választási joga a kétféle pénznem között. (Nem helyeselhető a Kúria azon kijelentése, hogy az ily váltót a forgató koronában «egyenlit/tefo' ki.) b) Tévesnek tartom azonban a kir. Kúria döntését az átszámításra mérvadó időpont tekintetében. Mivel 1919. elején a Jogtudományi Közlöny 5. és 6. számában megjelent cikkemben részletesen foglalkoztam ezzel a kérdéssel, ezért ehelyütt röviden csak annyit emelek ki, hogy egyfelől a visszkereseti váltókötelezettség abbeli jogi és gazdasági lényegéből, hogy az az intézvényezett, illetve elfogadó által leendő szolgáltatásért, vagyis a jelen esetben az effektív frankfizetésért való szavatosságot jelenti, továbbá abból a körülményből, hogy a beváltó előzőnek rendszerint módjában van az _ elfogadótól az effektív frankokat követelni (ha pedig az intézvényezett nem fogadta el a váltót s a kibocsátónak nincs is nála vagy a telepesnél megfelelő frankfedezete, ennek következményei méltán terhelik a kibocsátót), valamint abból a körülményből, hogy az árfolyamhullámzásnak (akármely irányban mozog is az) a következményei s az evvel kapcsolatos nyereségek s veszteségek csak igy oszlanak el méltányosan s gazdaságilag indokoltan, az következik, hogy a V. T. 50. és 51. §-ainak helyes értelme a visszkereseti kötelezettség teljesítésekor fennálló váltóárfolyamok szerinti átszámítást kívánja meg. Az ott mondottak kiegészítéséül még arra mutatok rá, hogy az 50. §. s még inkább az 51. §. szerint követelhető visszkereseti összegben olyan költségek is foglaltatnak, amelyek esetleg csak jóval a váltó lejárata után merültek fel; merőben irracionális volna ezeket a felmerültük előtt valamikor létezett árfolyam szerint számítani; az pedig* hogy a visszkereseti összeg egyes részei más-más árfolyammal számíttassanak (egyazon időben való igénylés és kifizetés esetében), a törvénnyel nem férne meg. Az 50. és 51. §. grammatikai értelmezése is ellene szól a lejárati árfolyamszámításnak; az 50. §. az óvatolásról, az 51. §. a beváltásról, mint a múltban megtörtént tényekről beszél, ellenben a jelen időben emliti az árfolyamok azon jegyzését, mely irányadó a visszkereset számításánál; ebből is következik, hogy a vissz-