Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 5. szám - Elővételi jog és haszonélvezet

70 KERESKEDELMI JOG 5. sz. valorizálás eszméje, avagy ezekből nem szabad erre következtetést vonni, hanem 'csakis az, hogy mi az eredménye szociális és gazdasági tekintetekből az Ítélkezés eme irányzatának. Azok a dilemmák, amelyek elé az adott helyzet bennünket jogászokat a jogkereső közönséggel szemben állit, csak másodsorban veendők figyelembe. Kétségtelen, hogy a veleszületett jogérzetében jogdogmatikával még meg nem zavart laikus bámulattal hallgatja a jogász felvilágosításait a valorizálás körül. Minél tovább hallgatja, annál kevésbé érti meg. Nem is csoda. Hiszen mi sem értjük. Mert mint láttuk, még arra a kérdésre sem tudnánk minden fentartás nélkül válaszolni, van-e valorizáció a birói gyakorlatban vagy sem. Minél tüzetesebben kisérjük figyelemmel a vonatkozó felsőbírósági döntéseket, annál jobban növekszik a káosz. Világért sem állithatjuk, hogy ennek kizárólag a bíróság gyakorlata és ennek folytonos ingadozása az oka. Elvégre a bírósági apparátus sem valami mesebeli jármű, amelynek vezetői biztos kézzel irányithatják az or~ kánszerü mozgásban a rájuk bizott apparátus nyílegyenes irányban való haladását, amikor a mellettük és körülöttük haladó fékevesztett jármüvek örökös beleütközésétől is kell tartamok. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mert ezzel kapcsolatban több helyről hallottuk, megemlítjük azt a propoziciót, amely a valorizálást okozta nehézségnek némely jogterületen való kiküszöbölését lehetségessé teszi a természetbeni szolgáltatással. Áll ez a családés örökjog körében a kötelesrész közszerzemény, hozomány, ági vagyon, stb. in natura való kiadására. A gondolatot, amelyet dr. Nyulászy János propagált, volt alkalmunk hónapok előtt a Ptkv. átdolgozásával kapcsolatban felvetnünk. Bizonyos annyi, hogy vannak esetek, s ezek talán nem is ritkák, amelyekben az átértékelés megvalósításának nehézségei tökéletesen elkerülhetők tárgyi javak szétosztásával. Ez azonban nem jelenti a valorizálás kérdésének ezen jogterületekről való teljes kiküszöbölését, mert legalább ugyanannyi esetben ez a megosztás, vagy gazdasági, vagy szociális okokból nem lehetséges. Egyik jeles német regényíró tárgyalja, módfelett szellemesen, a tárgyak ama csalfaságát, amellyel ugy intézik önmaguk sorsát, hogy az embernek minél több bosszúságot okozzanak. (Die Rücken der Objekte.) A gazdasági javak is nagymértékben természetükben hordják ezt a csalafintaságot. Némely gazdasági jószág fizikailag oszthatatlan. A másiknál a megosztás a jószág gazdasági értékét, vagy rendeltetését veszélyezteti. A harmadiknál, pláne ha a megosztás sok részre kell hogy történjék, az egyenlő osztozkodás lehetőségét teszi nehézzé. Az eszmei megosztás ilyen esetekben nem vezet a kivánt eredményre, mert egyrészt itt rendszerint éppen az a cél, hogy mindenki ténylegesen kapja meg és kizárólag kapja meg, ami neki jut, másrészt pedig mert olyan egyéneket kényszerit bele vagyonközösségbe, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak együtt maradni, vagy együtt maradásuk a köz szempontjából nem kívánatos. Statisztikát hozzávetőleges pontossággal sem tudnék mondani, hogy hány esetben lehetséges természetben való megosztozással az átértékelés elkerülése és hányban nem. Ha azonban paritásra tennénk a két csoportot, félő, hogy ugy járnánk, mint a sorsjegy nyereményekkel, amelynél minden második sorsjegy nyer és mindenkire éppen az első jut. Elővételi jog és haszonélvezet. Irta: Dr. Nizsalovszky Eixlre, miniszteri titkár. A beteg gazdasági élet egyik szimptomája az is, hogy a részvénytársaságok alaptökeemelése gazdasági szempontból egészen más jelentőségűvé vált, mint amilyen gazdasági jelentősége volt a háború előtti években végrehajtott tőkeemelésnek. A normális gazdasági viszonyok között a részvénytársaság ehhez az eszközhöz akkor nyúlt, ha a vállalat kibővítése, valamely üzem megvásárlása vagy egyéb üzleti érdek elérése céljából valóban uj tőkére volt szüksége. Az alaptőkeemelésnek ilyen folyamata mellett a részvényeseknek biztosított elővételi jog csupán — hogy ugy mondjuk — udvariassági tény volt azokkal szemben, akik a társaságnak részvényesei voltak és a régi részvények megszerzésével a társaság rentabilitásába vetett bizalmuknak kifejezést adtak. A régi részvényesekhez fordulva, a társaság remélhette, hogy gyorsan, egyszerűen és könnyen meg tudja szerezni a neki szükséges tőkét. Hozzájárult ehhez a részvénytársaságnak bizonyos exkluzivitása is, amellyel idegenkedett tagjai sorába egészen uj elemeket felvenni. A szükséges tőke azonban természetesen csak akkor gyűlhetett be, ha az aláírási feltételeknek bizonyos vonzóerejük volt. Ezért a társaság rendszerint alacsonyabb áron bocsátotta a régi részvényesek rendelkezésére az uj részvényeket, mint amennyire a részvényeket a piacon értékelték. Az elővételi jog gyakorlása tehát rendszerint nem volt egyéb, mint előnyösnek látszó tőkebefektetés, bár az uj részvények kibocsátása után a piac a társaság részvényeit rendszerint alacsonyabban értékelte, legalább átmenetileg, amíg az uj tőke a vállalatban ugyanolyan produktivitást biztosító módon el nem helyezkedett, amilyen produktívnak bizonyult a régi tőke hasznosítása. Ilyen tényállás mellett nem volt meglepő.