Kereskedelmi jog, 1921 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1921 / 9-10. szám

Kereskedelmi Jog 9—10. sz. helyes elvi útmutatás nélkül tehetetlenné válik a jogot alkalmazó bíró. A verseny velejében lenyúlik a létért folytatott állandó küzdelem nagy rezervoárjába. Az individuálista világnézlet minden ember személyes ügyének, jogának és egyben kötelességének tekinti a megélhetéséről, a boldogulásáról való gondoskodást. Mindenkinek veleszületett joga, hogy ugy és akként keresse boldogulását, amiként azt ereje, tudása, tehetsége, vagyona, Összeköttetései stb. lehetővé teszik2). Az érvényestilés, a boldogulás érdekében bárki bárminő eszközt felhasználhat, — feltéve, hogy az eszköz tisztességes és becsületes! Minden tisztességes és becsületes eszköz megengedett; ami azonban a tisztességbe ütközik, az meg nem engedett. Hol és miben találhatjuk meg azt a kritériumot, amelynek segítségével megnyugtató módon határolhatjuk el a tisztességes eszközt a tisztességtelentől? Minden olyan verseny, amelyet a létfentartás tesz szükségessé, a hasonló pályán érvényesülni akaró versenytársak érdekébe ütközik és éppen ez a körülmény fokozza a boldogulásért folytatott versenyt küzdelemmé. Tisztességtelenné válik azonban a versenyküzdelem csupán abból az okból, hogy valaki bodogulásával tönkreteszi, vagy érzékenyen megkárosítja versenytársát ? Bizonyára nem! Ha az ügyvéd azzal hódítja el versenytársainak klienseit, hogy nagyobb lelkiismeretességei vagy ügyességgel száll sikra érdektikben, az orvos azzal hódítja el orvostársainak pátienseit, hogy eredményesebben gyógyít, ha a kereskedő azzal teszi tönkre versenytársát, hogy jobb és olcsóbb árut kinál a fogyasztónak, ha a gyáros azzal teszi tönkre versenytársát, hogy magasabb munkabérrel csalogatja el tőle munkásait, önköltségen alól dobja piaczra áruit, összevásárolja az egész nyersanyag-készletét, — meg nem engedett dolgot még nem műveltek. A meg nem engedettség csak ott kezdődik, amikor a tönkretétel, a károsítás tisztességtelen eszközök felhasználásának következménye. Az orvos elhíreszteli orvostársáról, hogy nem tiszta műszerekkel dolgozik, a kereskedő valódi angol szappanként kínálja silány kotyvalékát, a gyáros erkölcstelen uton jut versenytársának 2) „Jeder hat das Recht, ein Narr oder ein Genie auf eigene Faust zu sein.' (Köhler.) nagy fáradsággal és költséggel megszerzett gyártási titkához stb. A versenyküzdelemnek tehát van egy igen hatalmas regulatora: az erkölcs és az azt számonkérő közvélemény. Van orvosi, ügyvédi köztisztviselői etika, amely a kellő érzékenységgel reagál az érvényesülésre felhasznált minden tisztességtelen eszközre. Van-e azonban kereskedelmi erkölcs is? Tehát meg tudjuk találni magában a kereskedelmi foglalkozásban azt a regulátort, amely a kereskedelem porondján lezajló küzdelmet is megtisztítani alkalmas a tisztességtelen eszközöktől ! ? Nézetem szerint a tisztességtelen verseny ellen folytatni kivánt küzdelem szempontjából ennek a kérdésnek helyes megoldása a legfontosabb. Nagyon jól tudjuk, hogy a kereskedelmi foglalkozás minden időben hadilábon állott az uralkodó általános erkölcsi felfogással. Az ősnépeknél nem találunk egységes állásfoglalást. Amíg legtöbbnél erkölcstelen és megvetett dolog volt a haszonra dolgozó közvetítés (valószínűleg már azért is, mert a kereskedést a magasabb kulturfokon álló idegenek tizték), addig másrészről arról is vannak adataink, hogy a kereskedést folytató idegenektől először a törzsfőnök sajátította el a „hazugságnak ezt a nemes mesterségét" (amint Ch. Fourrier nevezi); Szumatrán csak nemesek foglalkozhattak kereskedéssel, a kereskedőknek külön védő istenük volt, fel voltak mentve a katonáskodás alól és alsó ajkukon drágakövet viselhettek. A görög és római erkölcsi felfogás megvetette a kereskedést. Platón és Arisztotelész filozófiája elitéli a sivár .anyagi* dolgokat, szégyenletesnek tartja, hogy az emberek a pénzzel — ellentétben annak legbelsőbb természetével — ifjakat szülessenek; tehát kamatot fogadjanak el. Adtak ugyan a görögök is külön istent a kereskedőknek, de ez az isten egyben a tolvajok istene is volt. A görög filozófiának és társadalomnak ez a felfogása igen erős visszhangra talált Rómában is. A nemesek, a senatorok nem foglalkozhattak kereskedéssel és egy császári rendelet az olyan asszonyt, aki nyilvánosan kereskedéssel foglalkozott (quae mercimoniis publice praefuit), egy sorba állította a rabszolganőkkel és kéjnőkkel. Cicero is ekként nyilatkozik: „Opifices in sordida arte versantur".