Kereskedelmi jog, 1920 (17. évfolyam, 1-22. szám)

1920 / 1-2. szám - A szovjetgazdálkodás likvidácziója

20 Kereskedel visszatérítési követelése netn akkor keletkezett, amikor az egyes fuvarozási ügyleteket megkötötte s a rendes fuvardíjakat és illetékeket kifizette, hanem csak akkor, amikor a követelés létrejöttének utolsó és mellőzhetlen tényezőjét, az igény szabályszerű bejelentését teljesítette. Ennyiben is különbözik a visszatérítés utján alkalmazandó díjkedvezmény iránti igény a helytelen fuvardijszámitásból az Ü. Sz. 70. § a értelmében származó igénytől, valamint az Ü. Sz. 84. és 94. § ain alapuló kártérítési igényektől, amelyek a jogtalan díjbeszedésnek, illetve a károsodásnak a tényével nemcsak keletkeznek, hanem érvényesithetőkké is válnak és amelyeknél a perenkivüli felszámolásnak nem kell a peres eljárást szükségképen megelőznie. Abból azonban, hogy a díjkedvezmény iránti igény a bejelentéssel válik létezővé, még nem következik, hogy a bejelentő fél követelése ugyanakkor le is jár, azaz, hogy a vasút a visszatérítendő összeget az igény bejelentése napján kifizetni tartoznék. A követelés lejárta nem esik szükségképen össze az igény megnyíltának időpontjával; és a jelen esetben azért sem lehet szó azonnali lejáratról: mert a vasútnak joga és kötelessége a beadvány és mellékletei alapján, ezeknek és a saját birtokában lévő adatoknak egybevetésével, meggyőződést szerezni arról, hogy a fél a díjvisszatérítés összes előfeltételeinek eleget tette-e és hogy követelése összegszerüieg is helyesen fel van-e számítva, amíg tehát lenem telt az az idő, amely az okiratok tüzetes átvizsgálásához, a visszatérítendő összeg kiszámításához és folyósításához, az ezzel megbízott vasúti közegek hivatali elfoglaltságára való tekintettel, rendes körülmények között szükséges, illetve amíg a vasút az ügyet esetleg már a szokottnál rövidebb idő alatt el nem intézte, addig a visszatérítendő követelés esedékesnek és a vasút késedelmesnek, nem tekinthető. Ezek szerint helytelenül alkalmazta a felebbezési bíróság a K, T. 282. § át, amikor az igény bejelentésének napját egyúttal lejárati napnak tekintette és ezen az alapon ettől a naptól kezdve ítélte meg a kereseti követelés kamatait; de nem helytálló az a felfogás sem, mintha az igény bejelentése a kamatkövetelést megalapító megintésnek volna tekinthető: mert a kifejtettek szerint a követelés lejárta nemcsak az igénybejelentéstől, hanem az azt időrendben követő más tényezőktől is függvén, a bejelentésseíegyidejü lejárat egyenesen ki volt zárva és így a megintés hatályai még akkor sem keletkezhettek volna, ha megintésre irányuló szándék a beadványból meg volna állapitható. A szóban forgó beadvány azonban megintést, fizetési felhívást egyáltalán nem tartalmaz, hanem a felperes ebben csak közli a vonatkozó szállítmányok számát és súlyát, valaml Jog 1—2. sz. mint a számítása szerint ezek után visszatérítendő összegeket, ez tehát csak számla jellegével bír, amelynek megküldése a K. T. 282. § ának második bekezdése értelmében, magában véve megintésnek nem tekinthető, és hogy, a felperes akkor maga sem tekintette követelését lejártnak, az világosan kitűnik a beadvány utolsó bekezdéséből, mely szerint a nagy összegre való tekintettel, szívességként kéri az ügy mielőbbi elintézését, illetve ha ez 14 napon belül nem volna lehetséges, egy megfelelő előleg folyósítását, mely utóbbi kérelemnek egy már lejárt követelésnél nem lett volna értelme. Végül oly esetben, amikor a visszatérítés nem valamely díjszabás helytelen alkalmazásán, hanem a csak utólagosan és bizonyos feltételek igazolása mellett kérhető díjkedvezményen alapszik, nem lehet szó arról, hogy a vasút a félnek a pénzét jogalap nélkül használná: mert a vasút jogosan szedte be a rendes díjszabásokon alapuló fuvardijakat és mellékilletékekét és így a jogos birtokába jutott összegek hasznai is őt illetik. Habár ezek szerint alaposan panaszolja az alperes, hogy a kamatoknak 1916. évi január 10-től kezdődően történt megítélése nem felel meg az anyagi jogszabályoknak; még sem lehetett helyt adni annak a kérelemnek, hogy a kamatok csak 1917. évi január hó 10 tői kezdve Ítéltessenek meg, illetve, hogy a csak akkor beállott lejárat kérdésében felajánlott bizonyítás felvétele végett a felebbezési bíróság ítélete feloldassék: mert a felek egyező előadása szerint az alperes a felperes által 1916. évi január hó 10-én bejelentett visszatérítési igényt 1916. évi május hó 31-én végleg elutasította és igy nem hivatkozhatik arra, hogy az igény elbírálása végett az 1916. évi május hó 31-ik napján tul terjedő, további időre is szüksége volt. És minthogy a főkövetelés felett hozott jogerős részitéletek szerint a felperes visszatérítési igénye jogosnak, az alperes 1916. május 31-ikén kelt elutasító határozata tehát jogtalannak bizonyult, ennek az elutasitásnak az időpontját olyannak kell tekinteni, mint amikor, az előirt perenkivüli eljárás befejeztével, alperes a felperes követelését kifizetni tartozott volna és mely időponttól kezdve felperes az alperestől mint késedelmes adóstól kamatot igényelhet. 12. Abból, hogy a V. Ü. Sz. egyes esetekre vonatkozóan az értesítési kötelezettséget kifejezetten megállapítja, nem következik, hrgy a vasút ezen kötelezettség alól minden más esetben fel van mentve. Ál! ez különösen a hábo u folyamán lebonyolított fuvarozási ügyletekre, melyekre nézve az Ü.^Sz. különleges intézkedéseket egyáltalában nem tartalmaz. Ha az értesítés elmulasztása a fenforgó körülmények foljtán már magában véve is vétkes gondatlanságnak minősül, ugy meg kell állapítani a vasút felelősségét már az Ü. Sz. 95. § ánan foglalt azon általános jogszabálynál fogva,