Kereskedelmi jog, 1919 (16. évfolyam, 1-10. szám)
1919 / 1-2. szám - A magánalkalmazottak szolgálati viszonya tárgyában kiadott rendeletről
1—2. sz. 11 A szakasz második bekezdése nem óhajtja az alkalmazottak egy bizonyos csoportját előnyben részesíteni, csupán annak a lehetőségét akarja kizárni, hogy egyes munkaadók, akik az átmeneti idő alatt szükségképen reájuk háruló terheklalól az alkalmazottak indokolatlan elbocsátása utján kívántak mentesülni, ezt ne tehessék. Ezzel szemben a harmadik bekezdésben foglalt rendelkezés már előnyt biztosit a végkielégítés szempontjából azoknak az alkalmazottaknak, akik a háború folyamán katonai szolgálatot teljesítettek, mert ezeknek — a végkielégítési összeg megállapítására szolgáló kulcs kedvezőbb voltától eltekintve — végkielégítési igényt biztosit még az esetben is, ha szolgálati szerződésük katonai szolgálatra történt besorozásuk, behívásuk, vagy bevonulásuk után, tényleges katonai szolgálatuk megkezdése előtt, megkezdésekor, vagy annak tartama alatt — de már a második bekezdésben megállapított időpont előtt — meg is szűnt. Ez a rendelkezés hézagosnak látszik.vNem intézkedik ugyanis kifejezetten arra az esetre vvonatkozólag, ha az alkalmazott a besoröztatása és bevonulása között eltelt idő alatt több munkaadóval állott szolgálati viszonyban. Jogosultnak tűnik tehát első pillanatra a munkaadói érdekeltség részéről felmerült az az aggodalom, hogy a roszhiszemü alkalmazott ez alapon több munkaadótól követelheti végkielégítési igényeinek elismerését. Másfelől azonban meg kell állapitanunk, hogy ugyanez az aggodalom fennállhatna akkor is, ha a rendelet az alkalmazott végkielégítési igényét kifejezetten azzal a munkaadóval szemben állapítaná meg. a kinél katonai szolgálatra történt bevonulását megelőzően utoljára volt alkalmazásban, mert az alkalmazott rosszhiszeműségét — ha későbbi alkalmaztatását elhallgatja — ez esetben is ugyancsak a munkaadónak kellene bizonyítania. Maradandóbb érvényű rendezés mellett mindenesetre méltányosabbnak látszanék az egyes munkaadóknál eltöltiít szolgátati idővel aránylagos kielégítés, vagy az olyan megoldás, a meiy mellett a végkielégítést az a munkaadó lenne köteles fizetni, a kinek szolgálatában leghosszabb ideig állott az alkalmazott. Mindkét megoldás olyan részletekig menő szabályozást tenne azonban szükségessé, amely egy ideiglenes rendezés czéljait szolgáló rendelet kereteit messze túlhaladja, ezenfelül per- j jogilag súlyos helyzetet teremtene és rosszhiszeműség fenforgása esetén a hosszadalmas bizonyitásijeljárást még sem tenné mellőzhetővé. Feltűnő a rendelet 10. §-ában, hogy a munkabérnek az illető vállalatnál hasonló munkakört ellátó alkalmazott munkabéréhez mért felemelését csak az olyan alkalmazott igényelheti, a kinek szolgálati, szerződése az 1. §. értelmében szünetel, míg ellenben az 1914. évi július hó 25-ike után szolgálatba lépett és később katonai szolgálatot teljesítő olyan alkalmazott, a kinek szolgálati szerződése ma is érvényben van, ugyanezt az igényt csak a végkielégítés összegének megállapítása szempontjából érvényesítheti. Első pillantásra hajlandók vagyunk méltánytalanságot látni ebben a rendelkezésben, de meg kell gondolnunk, hogy a rendeletnek nem lehetett czélja a munkabér általános szabályozása és ha az 1. §. értelmében szünetelő szolgálati szerződéseket illetőleg mégis kivételt tett, ezt hihetőleg csak azért tette, mert e szerződések a rendelet kötelező erejénél fogva vannak hatályban s ehhez képest a felekre kényszeritett jogviszonyból származó kötelezettségeket is magának a rendeletnek kell megállapítania. Mig ellenben a katonai szolgálatot teljesített oly alkalmazottak szerződése, a kik 1914. július hó 25-én mig nem állottak munkaadójuk szolgálatában, csak a szerződő felek megegyező akaratából nem szűnt meg, a rendelet tehát czélján tul ment volna, ha az ilyen alkalmazottak munkabérét is szabályozni kívánta volna. Nem érdektelen e szakasszal kapcsolatban annak a kérdésnek a felvetése, vájjon ma is fennáll-e az olyan alkalmazott szolgálati szerződése, aki 1914. július 25-ike után lépett a munkaadó szolgálatába, s később katonai szolgálatra vonult be anélkül, hogy a határozatban időre kötött szolgálati szerződést bármelyik fél felmondotta volna. A rendelet intencziójából kiindulva, azt kell hinnünk, hogy a munkaügyi bíróságok e ténykedés elbírásánál azt a vélelmei fogják a. gyakorlat alapjává tenni, amely szerint az ilyen szolgálati szerződés hatályban van, ha a szerződő felek valamelyike a szerződés felbontására irányuló szándékának ^kifejezést nem adott. Két olyan általános jellegű kérdésre kell még kiterjeszkednünk, amelyek a különböző érdekeltségi köröket élénken foglalkoztatják. Ezek egyike a katonai szolgálatra vissza-