Kereskedelmi jog, 1913 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 19-20. szám - Az olasz életbiztosítás állami monopóliuma

Kereskedelmi Jo<r 383 19—20. sz het, a másik, lapunk mai számában közölt határozatában pedig, azt a nagy jelentőségű elvet állította fel, hogy az alakuló közgyűlés határozatai megsemmisítése iránti perben hozott megsemmisítő határozatnak nem lehet és nem volna feltétlenül az a hatálya, hogy a részvényesnek az alapításkor a részvény névértékének befizetése iránt vállalt kötelezettsége már ez által semmisnek tekintessék, mert az ilyen megtámadási perben hozott megsemmisítő ítéletnek csak annyiban lehet a más részvényes által vállalt kötelezettségeit érvénytelenítő, avagy szerzett jogait megszüntető hatálya, a mennyiben ezen más részvényessel szemben nem igazoltatnak olyan különleges jogviszonyok, amelyek a megsemmisítés daczára is azt eredményezik, hogy ennek a részvényesnek jogai, illetve kötelezettségei fennállóknak tekintessenek. A kir. Curiának ez az elvi álláspontja szakit tehát azzal a gyakorlatban bizony igen sok esetben a részvénytársaság életét kellően nem mórlegelő merev régebbi álláspontjával, hogy a közgyűlés valamely határozatának megtámadása iránti perben hozott megsemmisítő határozatnak absolut hatálya van mindenkivel szemben és ezt a hatályt csak annyiban tartja alkalmazhatónak, a mennyiben annak a más részvényes különleges jogviszonyai ennek ellent nem mondanak. A vasúti ruhatár felelőssége. Az osztrák Oberster Gerichtshof néhány nappal ezelőtt hozott döntése igen nagy fontossággal bir az utazó közönségre nézve. A tényállás, amelyben az osztrák legfelsőbb bíróság döntött, az, hogy egy magyar földbirtokosnő Karlsbadból történt visszautazása alkalmával a wieni vasúti pályaudvar garderobejában két podgyászát elhelyezte, amelyekben cca 6000 korona értékű ruhanemű ós egyéb értéktárgyai voltak. Panaszosnő, midőn podgyászát el akarta vitetni, egy szállítmányozási alkalmazottnak adta át a ruhatári jegyet, aki azután a podgyászt elemelte. Az utas panaszt emelt az államvasutaknál és teljes kártérítést követelt, azonban az államvasút csupán 100—100 koronát ajánlott fel podgyászonkint, mint amely összegért a vasút, mint ruhatári darabok őrzője az üzletszabályzatok szerint felelős. Panaszosnő ezzel nem volt megelégedve s pert indított az egész kár megtérítése iránt. Az elsőbiróság elutasította a panaszos nőt, a másodbiróság a kártérítési alapot megállapította, azonban a legfelsőbb bíróság a másodbiróság ítéletét megváltoztatta és kimondotta, hogy az államvasút a vasúti üzletszabályzat 39. §. 3. pontja szerint elveszett tárgyakert csak mint fuvarozó felel teljes értékben, tehát csak oly esetekben, ha az elveszés fuvarozás közben történik ; azonban nem felel, ha az elveszés a vasúti ruhatárban történik. Ez esetben ugyanis nem forog fenn fuvarozási szerződés, hanem a vasút csupán a garderobóval kötött megőrzési szerződés pontjai alapján felel kártérítéssel. Ez pedig podgyász-darabonkint legfeljebb 100 korona.—Arra a kérdésre, vájjon a vasútnak, illetőleg alkalmazottjának valami vétkes gondatlansága forgott-e fenn jelen esetben, a legfelsőbb bíróság ki sem tért, minthogy a vasút még ily esetben is legfeljebb 200 koronáért felel. — Pontossággal bir ez a döntés az utazó közönségre nézve, amely a vasúti ruhatárt szintén, mint a vasúti üzem egy kiegészítő részét tekinti és azt hiszi, hogy a vasút ily esetben is teljes kártérítéssel tartozik. Fizetésképtelenség fogalma alá esik és a csődnyitás alapjául szolgálhat-e, ha egy bank hirtelen „run" folytán fizetési zavarokba jut? Ezt az érdekes kérdést oldotta meg legújabban a német Reichsgericht nem annyira jogdogmatikai alapon, mint inkább az élet szükségleteinek móltányolásával. Az eldöntendő kérdés az volt, hogy meg kell-e nyitni azonnal a csődöt, ha a bank azt az értesítést függeszti ki, hogy tekintettel a betevők váratlan és tömeges megrohanására, kifizetéseket egyelőre nem teljesít. A Reichsgericht határozata erre az esetre vonatkozólag a következő kijelentéseket tartalmazza: Az, hogy a bank készpénzkészlete run folytán még az esedékessé vált követelések kielégítésére sem elégséges, egymagában nem bizonyítja a fizetésképtelenséget. A bank u. i. jóhiszeműen gondolhatta, hogy a felhalmozott készpénzkészlet a kritikus napon várható fizetések teljesítésére elégséges lesz. Nem lehet tehát ebben az esetben fizetésképtelenséget megállapítani, hanem legfeljebb a fizetés megakadását, mert a bank abban a helyzetben volt, hogy hitelének felhasználásával, ingatlanainak elzálogosításával és értékpapírjainak eladásával a legrövidebb időn belül megszerezte az esedékes követeléseinek kiegyenlítéséhez szükséges készpénzt. Az a bank, amely hitelezőinek váratlan és nagy megrohanása folytán pillanatnyilag nem rendelkezik a kellő készpénzzel, még nem fizetésképtelen ; nem szünteti be fizetéseit, ha a készpénz momentán hiánya okából egy bizonyos rövid időre meg is tagadja a fizetés teljesítését. Hogy ez a „rövid idő" meddig tarthat, az ténykérdés, amit a körülmények figyelembe vételével kell eldönteni. A hitelezőkkel szemben tett még az a kijelentés is, hogy a pénztárt bezárták a felszámolás megejtése végett és egyelőre nem fizetnek, nehogy egyes hitelezők előnyben részesüljenek, csak akként értelmezhető, hogy a bank rövid időre csak elnapolja a fizetést és elnézést kér az ez idő szerint fennálló fizetésképtelenségért avégből, hogy a run további elharapódzását és ezzel az esetleges jövőbeni valóságos fizetésképtelenséget is elkerülhesse. A Reichsgerichtnek ezek a kijelentései fényes bizonyságot szolgáltatnak arról, hogy a német bíróságok, rendkívüli helyzetekben, félre téve a törvény betűszerinti értelmezését, helyes törvénymagyarázattal védelembe tudják venni azokat az életképes