Kereskedelmi jog, 1913 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 19-20. szám - Az olasz életbiztosítás állami monopóliuma

382 Kereskedelmi Jog a dies interpellat pro homine elv teljes általánosságban érvényesül. (1. §.) ad b) Az áru-vételár, illetve munkadíj-követelés kamatozása tekintetében az uj törvény vegyes rendszert követ. Amennyiben a kereskedő, illetve a vállalkozó szállitó-levelet vagy számla-kivonatot küld, ezek kézbesítésétől számított 3 hónap eltelte után jár a kamat (ez tehát megintósszerü kamat); minden különös lépés nélkül törvénynél fogva jár az áru vételár, illetve munkadij után is kamat annak a 3 hónapnak végétől kezdve, amely azt a polgári évet követi, melyben az áruk megvétettek vagy a munkák teljesíttettek. Amennyiben a fizetés határidőre igértetik, vagy feltételhez van kötve, a 3 hónap kezdete, a határidő lejártától, illetve a feltétel beálltától kezdve számítandó. (2. §.) Ez a meglehetősen körülményes és nehézkes szabályozás a munkaadó, illetve vásárló érdekeit is méltányolja, amidőn a kamatozás kezdetét a lejárattól bizonyos időre eltolja. Amig a munkabérnél ez az idő rövidebb, addig a függő viszonyban nem levő kereskedők és kézművesek követeléseinél a szokásos várakozási idő is figyelemben részesül. A kereskedők és kézművesek kamatkövetelése ezenfelül 1 év alatt elévül. (5. §.) A törvény az általa megállapított kamat-követelés védelmére kimondja, hogy erről az igényrőj való előzetes lemondás semmis. (3. §.) Az kétségtelen, hogy a mi kis exisztencziáink helyzetének is lényeges javulását idézné elő hasonló jogszabályoknak a felállítása. Nálunk ugyan a megintés nincs olyan szigorú formákhoz kötve, mint a franczia és belga magánjogban (V. ö. II. T. 922. §.) és talán a dies interpellat elve is hamarább érvényesülhet, ha a bírói gyakorlat a II. T. törvénnyé válása esetében az annak 923. §-ában említett „ha a teljesítésnek határozott időben kell történnie" kitótelét liberálisan magyarázza, nem volna azonban egyáltalában felesleges, ha uj P. T. K.-ünkbe a cselédek és ellátásban részesülő alkalmazottak béreinek pontos fizetését hasonlóan biztosító rendelkezés vétetnék fel. És ennek javaslatba hozása annál is inkább indokolt, mert hiszen az a gondolat, ami a belga törvény létesítésére vezetett, a II. T. 1337. §-án már amúgy is keresztülhatolt. Ez a rendelkezés a vállalkozási szerződésre vonatkozással (ahová a kézművesek szerződései is sorozhatok) kimondja, hogy: „Pénzbeli ellenértéktől, amennyiben a megrendelő fizetési haladékot nem kapott, az átadás időpontjától fogva kamat jár." Ez a kétségtelenül helyes, a belga törvényénél jóval szigorúbb rendelkezés indokolt volna a szolgálati szerződésnél is (V. ö. II. T. 1302. §-ával); mert hiszen a függő, quasi fegyelmi viszonyban levő cselédnek, alkalmazottnak megszolgált bére sokkal inkább szorul jogi 19—20 sz. védelemre, mint a rendszerint önálló ipart űző, egykét megrendelőhöz nem kötött vállalkozónak a dija. K. Ö. Az olasz életbiztosítás állami monopóliuma életrevalóságának megítéléséhez a nemzeti biztosító intézet (Instituto nazionale di assicurazione) első évi működése is igen érdekes adatokat szolgáltatott. Az 1912 április 4-iki törvény, amint tudjuk, az emberi élet biztosításának minden elképzelhető faját a Rómában szókelő nemzeti intézet monopóliumának jelenti ki; a már működő vállalatokat pedig két eshetőség között való választásra szorította: vagy megszűnnek ós átengedik egész portfeuille-üket a nemzeti intézetnek, vagy, legfeljebb 10 év tartamára, tovább működnek külön engedély alapján és a többek között ama feltétellel, hogy az általuk szerzett uj biztositások 40°/o-át átadják a nemzeti intézetnek. A nemzeti intézet életbiztosítási állománya tehát, eltekintve a saját szerzéseitől, két uton is szaporodik : egyrészről a megszűnt magánvállalkozások állományának átvételével, másrészről a 10 évig még fennálló magánvállalatok által szerzett uj biztosítósok 40%-ának átháramlásával. Ezeknek előrebocsátása szükséges volt ahoz, hogy a nemzeti intézet első évének működéséről nyilvánossá vált alábbi adatok jelentőségét átérthessük. A monopóliumot megállapító törvény alkotásakor 65 életbiztosító magánvállalat működött Olaszországban (37 olasz és 28 külföldi). Ezek közül a f. óv május haváig 8 olasz és 14 külföldi vállalat szűnt meg ós adta át portfeuille-ót a nemzeti intézetnek. Ezek a vállalatok 755,191.643 lira biztosítási összeget és 180,815.408 lira díjtartalékot adtak át a nemzeti intézetnek. A nemzeti intézet viszont ugyan eddig az ideig 150 millió lira értékű önálló uj biztosítást kötött, ugy hogy egy óv alatt biztositási dij állománya meghaladta a 900 millió lirát; tehát majdnem akkora összeget ért el, amit a mi összes kül- és belföldi életbiztosítási vállalataink állománya 1912-ben (975,667.561 kor.) kitett. Ha ehez hozzá vesszük, hogy a nemzeti intézet mindjárt az első üzletévben visszafizette az olasz államnak azt az 5 millió lira hozzájárulást, mellyel az a törvény 13. §-a értelmében az intézet alapítását lehetővé tette, megfogjuk érteni a monopólium, eleinte nagyon támadott megvalósítóinak önérzetes kijelentéseit, melyekkel az olasz nemzeti intézetre, mint kitűnően sikerült alkotásra hivatkoznak. A részvénytársaság semmissége kérdésében a kir. Curia váltótanácsa a legközelebbi múltban két igen fontos határozatot hozott. Az egyikben azt mondotta ki, hogy ha a részvényesnek joga is volna lényeges alapítási feltételek be nem tartása miatt a bejegyzett czég semmisségének a kimondását kérni — az alapítók ellen ezen az alapon a társaság perbe vonása nélkül sikeresen fel nem lép-