Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - A kollektív munkaszerződés jogi természete

172 sével és a polarizáció magyarázó erejének segítségülhivásával egységes ábrában is összefoglalva nyújt, alig lesz alkalmas a magánjog tételes anyaga számára feldolgozási bázisul. Nehezen tudom elképzelni a magánjognak azt a különös részét, amelyet a szerző felvázol (14—16. 1.). Különösen a mentességek, adósjogok, és várományok külön vészekként tárgyalása fogja az anyagot indokolatlanul szétszórni A magánjogi jogviszonyok ama? áttekintése, amely az első kötet jelentős részét teszi ki és a második kötetnek az egész anyaga is mindenesetre arra enged következtetni, hogy a szerző nem kívánja a magánjog tradicionális rendszerét oly lényegesen átalakítani, mint ahogy ezt a jogi helyietek újszerű tárgyalása után várni lehetne. Különösen a dologi jogok és a jogalanyok tárgyalása a sok újdonság közepette a megszokottság kényelmét nyújtja az olvasónak, ha a pedagógia alapelvéhez képest az ismerthez kapcsoltan sok eddig ismeretlen megismerésére nyílik is alkalma. Áll ez az egész mű minden részében különösen a muzulmán jog ismertetésére. Erre a szerző a magyar jogászok közül kétségkívül a leghivatottabb. Elgondolkoztató, hogy a másfél évszázados török hódoltság ellenére a muzulmán jog mennyire nem tudott a magyar jog anyagjogává válni, ugyanakkor, amikor jogunk Grosschmid megállapítása szerint annyi 6ok közösséget tud mutatni az angol joggal, amelytől pedig földrajzilag két közbeékelt jogterület is elválasztotta az országot, ha a kánonjogot mint közös alapot nem is akarjuk harmadikul figyelembe venni. A jogösszehasonlítás körében szívesen láttam volna még a germán és a görög jog közötti konnexitások megvilágításét is. A magánjogi rendszerek kialakulásának tényezői sorában a szerző első helyen foglalkozik a gazdasági tényezőkkel (18. és köv. 1.), de úgy látom nem emeli ki a dialektikus materializmus tárgyalása során ennek éppen azt a kiemelkedő jelentőségű marxi tételét, hogy a nagyipar kifejlődésével maga a termelés társadalmasult, míg a termelő eszközök magántulajdonban maradtak és éppen ez az ellentét jelöli ki a fejlődés útját. Hogy a magánjogi jogszabály oly parancs lenne, amely magánszemélyek közt hoz létre, változtat vagy szüntet meg jog4 vondLkozásokat (85. 3.), nera tudom magamévá tenni, de úgy érzem, hogy ez a beállítás Kocoureknek a felfogásával is diametrálisan ellenkezik. A meghatározás legfeljebb az egyedi jog szabályok bizonyos csoportjára találna, amilyenek pl. a bizonyos vagyontárgyak állami tulajdonba vételéről szóló jogszabályok vagy a konstitutív bírói ítéletek. Azonban éppen ezeket nem lehet a magánjogi jogszabályok tipikus példáinak tekinteni. igen tüzetes és kimerítő a jogszabályok különféle fajtáinak bemutatása. Különösen részletes az ú. n. szervezeti jogtételek tárgyalása (92. és köv. Íj. Kár viszont, hogy megfelelő példákkal nincs érzékelhetővé téve, hogy melyek az ilyen jellegű szabályok. Egyetértek a szerző amaz álláspontjával, hogy a vélelem magánjogi felfogása a helyes (96. 1.). Ennek a próbáját a nemzetközi magánjog nyújtja, amely eljárási szabályok tekintetében a lex fori kapcsoló elvét szokta követni, holott a vélelmek tekintetében ez a kapcsolóelv nem vezet igazságos eredményre. Azt hiszem viszont, hogy a Kt. 320. §-a nem vélelmet fejez ki, ahogy ezt a szerző gondolja (u. o.), hanem a hallgatás egyszerűen a kifejezésmódja az elfogadásnak. Ezt főleg abból vélem megállapíthatónak, hogy ezt a hallgatást pl. megtévesztés címén éppen úgy meg lehet támadni, mint más jognyilatkozatot. A szokásjog elméletében (113. 1.) megvilágítás nélkül marad, hogy mennyiben lehet a szokásjogot a közösség akaratára alapítani, amikor a közösségi akarat kifejezésének módját az alkotmány olyan tüzetesen szabályozza. Ebben a vonatkozásban tetszetős Baumgartennek az a magyarázata, hogy a közösség szervezett megnyilatkozásai mellett lehetséges és hatályos a közösségi akarat szervezetlen megnyilatkozása is. Nem hagyhatom szó nélkül azt az egyetlen tételes jogi elvétést, amelyre a két kötet átolvasása során ráakadtam. Nem áll, hogy a nők a házasságkötéssel elért teljeskorúság esetében is csak a 25. életévük betöltésével nyernének szenvedő váltóképességet (II. 47. 1.), mert a 10.470/1945. M. E. számú rendelet 1. a teljeskorúság 24 (és nem 25) éves korhatárát 20 évre szállította le ; 2. a házasságkötéshez nemcsak a nő, hanem mindkél házasuló nagykorúságát kapcsolta ; 3. azt a szabályt pedigr amely a házasság nagykorúsító hatálya