Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 5. szám - A magyar állampolgárság megállapításának kérdéséhez

KÖZJOG ÉS MAGÁNJOG ELVÁLASZTÁSA. tén érvényességgel bírnak és a mi problémánk szempontjából nem csoportosíthatók. Az u. n. szabadságjogok pedig ebben a csoportosításban nem alkalmasak egységes minősítésre. Azok ugyanis részben nem is valódi jogok, hanem csak a jog által szabadon hagyott cselekvési lehetőségek, részben pedig elvi és elméleti rendszerezései az alkotmányjogban, a közigazgatási jogban és a büntetőjogban található tételes rendelkezéseknek. A politikai jogok pedig az alkotmány- és közigazgatási jogban találhatók meg. Ugy állapíthatjuk meg, hogy az általunk felállított azon princípium divisionísszal, hogy a közjogi jogszabályban a jogviszony legalább egyik alanya az államban, illetve mint jogi személyisége képviseletében eljáró valamely államszervben konkretizálva van, szemben a magánjogi szabállyal, hol ilyen konkretizáltság nem mutatható ki, mint szilárd tételes)ogi kulccsal igazolhatjuk az eddigi közfelfogás helyességét s lezárhatjuk azt a vitát, mely már oly régen folyik a magánjog és közjog tételesjogi megkülönböztető jeléről. A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG MEGÁLLAPÍTÁSÁNAK KÉRDÉSÉHEZ. Irta: DR. HABERMANN GUSZTÁV ügyvéd (Szeged). A magyar állampolgárság a trianoni békeszerződés szerint. A magyar állampolgárságnak egy konkrét személyben való megvagy meg nem létének megállapítása nem éppen könnyű feladat. Hazánkban ugyanis e kérdésben első és utolsó fokon a belügyminiszter dönt. így nincs mód arra, hogy — az ily természetű vitás kérdésekben megfelelő bírói gyakorlat alakulhasson ki. Távol áll tőlünk a gondolat, hogy a bírói eljárásban megszokott pártatlanság hiányát tételezzük fel a közigazgatási eljárásról, mégis kétségtelen, hogy üy nagy fontosságú kérdésben, amelynek eldöntése nemcsak arra alkalmas, hogy egyeseket a magyar állampolgárságtól megfosztva hontalanná tegyen, hanem a szó szoros értelmében alkalmas arra, hogy családok földönfutókká váljanak, nem megnyugtató az, hogy közigazgatási közegek járnak el, akik alárendeltségüknél fogva irányíthatók és istruktiókkal láthatók el, s akik mégis csak nélkülözik a jogszabálymagyarázatnak azt a magas fokát, amelyet csak az állandó ítélkezés közben sajátíthat el a bíró. Kétségtelen azonban, hogy ezt a hiányt a lelkiismeretesség fokozott megléte kísérli meg pótolni. A bírói gyakorlat hiánya azonban egy okkal több arra, hogy e kérdéssel elméleti megvilágításban is foglalkozzunk. Legutolsó állampolgársági rendelkezéseket tartalmazó törvényünk az u. n. trianoni békeszerződés. E helyen bennünket elsősorban e törvény rendelkezései érdekelnek azért, mert nem az állampolgárság megszerzésének szokásos módjaival kell foglalkoznunk, hanem azzal a kérdéssel, hogy a mai állapotot véve kinek van meg a magyar állampolgársága. E törvény két helyen rendelkezik az állampolgárságról. Áz első rendelkezés a „Kisebbségek védelme" cimű VI. címben található fel és mint ismeretes akként szól, hogy „Magyarország magyar állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és minden alakiság nélkül mindazokat a személyeket, akiknek a jelen szerződés életbelépésének idejében magyar területen van illetőségük (pertinenza) és nem állampolgárai más államnak.'1 A második rendelkezés, amely a békeszerződésnek „Az állampolgárságról szóló rendelkezések" cimű VII. címében található fel, az előbb ismertetett rendelkezést kiegészítve rendezi mind-