Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám - Vádirat a tanú ellen

332 IRODALOM. fogva a több, mint nyolc évszázad dokumentumaiban helyt foglaló anyag ma is jelentőséggel bír. Éppen ezért szükségessé vált azokat a forrásokat, amelyek nehezebben hozzáférhetők, újból kiadni. Ez a régi jognak a kódexxel kapcsolatos részeit tartalmazó forráskiadás, a Fontes, amely így a kiemelt jogtörténeti anyag felhasználását a törvénykönyv dogmatikusai részére megkönnyíteni hivatott. A Fontes nem része a törvénykönyvnek, hanem a csak a tudományos apparátusnak — de annak aztán nélkülözhetetlen — segédeszköze. Magában foglalja a szóba jövő egyetemes zsinatok végzeményeit, a pápák bulláit, constitutióit és brevéit, a római kúria szent congregatióinak, törvényszékeinek és hivatalainak ügyiratait, némileg rövidített, a tényállás és a rendelkező részt tartalmazó alakban. Avatottabb kézből nem kerülhetett volna ki a Fontes, mint akinek kiemelkedő szerepe volt a Codex Iuris Ganonici törvényelőkészítő munkálataiban. Az anyag abszolút biztos ismerete, az alaposság és gondosság teszi a régi jog megbízható gyűjteményévé a Fontest, ezt a — Baranyai) Jusztin budapesti professzor taiáló megjegyzése szerint,2) — „századokra szóló konyáét." Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy a 7000 lapszámot felülhaladó hét kötet magyar tuciós munkája. A másik — nemzetközi viszonylatban is — kiváló könyvsiker Sipos István kanonok, pécsi egyházjog-tanár nevéhez fűződik, akinek Enchiridion Iuris Canonici (Pécs, 1936. XIV. \06ö) című kézikönyve tiz év alatt megérte a harmadik kiadást. A magyar könyvviszonyokat ismerő előtt világos, hogy ez csak a külföldi elismerés és elterjedés mellett volt lehetséges. A legújabb jogot tárgyaló legjobb külföldi tankönyvvel egyenrangú Enchiridion kitűnő bevezető és eligazító. A javított és bővített kiadás 1936. év derekáig nyomon kiséri nemcsak az újabb gyakorlatot és törvényhozó tevékenységet, hanem az irodalomban felvetett kérdéseket is; jól ismerteti a hazai partikuláris jogot; átgondolt állásfoglalásával, áttekinthető rendszerével megbízható kalauz. Sipos István Baranyay Jusztinnal, Hanuy Ferenccel, Meszlényi Zoltánnal, Serédi Jusztiniánnal együtt a mai magyar egyházi kanonisztikát rpprezentálja. A történeti képzettséggel rendelkező szerzőt az új egyházi törvénykönyv a dogmatika területére vonzotta. A XIX. sz.-beli történeti irányú egyházjog mellett ma — világi szerzőknél is — a dogmatika hálás anyagnak bizonyul. A pécsi egyházjogász a Codex Iuris Canonici utáni egyházjog legtermékenyebb hazai feldolgozói közé tartozik. Kérészy Zoltán pécsi egyetemi tanár A papi rend törvénykezési kiváltsága az egyházi jog és a régi magyar büntetőjog szerint (Pécs 1936, 24 1. Különlenyomat a Finkey Ferenc emlékkönyvből) c. tanulmánya kisebb terjedelmű, de belső értékrd a legjobbak közé tartozik. Szerző markáns képviselője a régebbi magyar világi kanonista iskolának, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint K. Kováts Gyula, Lutter János, Melichár Kálmán, Notter Antal, Reiner János, Stolpa József. Az egyházjog XIX. sz.-beli fellendülése a sokszor egyoldalúan német kapcsolatot ápoló magyar jogtudományban is visszatükröződött. E nevek azt jelentik a magyar egyházjogi tudománynak, amit az északi és déli németeknek Bombiero, Freisen, Ninschius, KősUer, Pöschl, Stutz neve jelent. Kérészy Zoltán egyetemi évei idején a lörténeti iskola eredményei már kikristályosodtak. A pécsi egyházjogásznak munkássága felöleli a magyar jogtörténet, közjog, az egyházjogtörténet és egyházjogdogmalika területét. K. Kováts Gyulához hasonlóan a katolikus egyházjog jelentőségét egy Friedberg vagy Richter tárgyilagosságával tanította. Az új egyházi törvénykönyv előtti munkái közül A ius exclusivae (vétójog) a pápaválasztásnál. (Budapest, 1904. 120 1.) címűben kényes természetű, a legkomplikáltabb és Iegvitásabb egyházjogi kérdések egyikének megoldását tűzte ki célul. Nem sokkal később ismét aktuális problémához nyúlt. A „Ne temere" dccretum tekintettel a jogtörténeti előzményekre. (Budapest, 1909. 115. 1.) a S. Congr. Concilii 1907. augusztus 2-i 2) V. ö. a Nemzeti Újságban (XVIII. évf. 113. sz.) megjelent tanulmányát.