Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása

240 DR. GOLTNER DÉNES legü irodalmi vitákká zsugorodott. A mai idők szemlélete számára azonban a jogalkalmazás szabadságának és jellegének problémája ennél sokkal többet jelent és távolabb fekvő okokra vezet vissza : annak felismerésére, hogy bizonyos államhatalmi ágak, megnyilvánulások gyakorlatilag távolról sem választhatók el fogalmi merevséggel egymástól, és hogy egyes államéleti functiók — jelesül a jogalkotás és jogalkalmazás — szerepe és jelentősége hovatovább gyökeresen felcserélődik. Lehetséges, hogy sokak számára ezek a kérdések a magyar viszonyokat illetőleg talán nem látszanak annyira kiélezetteknek és aktuálisaknak és el kell készülnünk arra az ellenvetésre is, hogy a magyar jogalkalmazás és jogfejlődés egészséges egyenesébe felesleges erőlködés új fejlődési tendenciákat belemagyarázni. A gyakorlati élet egyes jelenségeinek beható vizsgálata azonban meg kell, hogy győzzön bennünket arról, hogy a bíráskodásra kívülről ható erőtényezők egyrészről, de magának a jogalkalmazásnak belső feszítőerői másrészről olyan új problémákat vetnek fel és olyan szempontokra mutatnak rá, amelyeket az egészséges nemzeti jogfejlődés érdekében nem lehet szem elől tévesztenünk. * Az új jogalkalmazási probléma első oka kétségtelenül az volt, hogy a természeténél fogva merev jogalkotás nem tudta átvenni az újabb idők egymásra torlódó eseményeinek tempóját. Nemcsak a szinte egészen hasznavehetetlennek bizonyult törvényhozás, hanem még csak a rendelet- és szabályrendeletalkotás sem tudott megfelelni az idők követelményeinek. Nem mintha egyáltalában nem vettek volna tudomást az eléjük meredő kérdésekről, hiszen az (írott) jog hitelének és tekintélyének csökkenése nem utolsósorban arra a mennyiségileg szinte át sem tekinthető jogszabályiúltermelésre vezethető vissza, amely a háborús időkkel vette kezdetét, végére azonban még napjainkig sem jutott el. A végzetes következményekkel járó hiba azonban sokkal inkább az volt, hogy hovatovább egyre nagyobb határozottsággal megfigyelhető értékelési eltolódás jelentkezett a jogalkotás és a joggal élők között. Ennek oka pedig nemcsak az az időbeli különbség volt, amellyel a jelenségek a jogalkotó, illetve a joggal élő közönség elé kerültek, hanem — és sokkal inkább — az, hogy a joggal élő közönség a tételesjog megoldását nem tudta összeegyeztetni a maga általános igazságossági és erkölcsi elképzeléseivel. Ennek az értékelési meghasonlásnak a tragikus áldozata azonban végeredményben a jogalkotásnak és a már létesített jog értékelésének két malomköve között őrlődő bíráskodás volt. A jogkereső közönség számára sokkal közvetlenebb a jogot alkalmazó bíró, mint a tőle időbelileg és működésileg messze elkülönült jogalkotó képzete. Természetes tehát, hogy amidőn az értékelésének meg nem felelő, tehát szerinte rossz ítélet bűnösét kereste, nem jutott el a kornak meg nem felelő jogszabályt létesített jogalkotóig, hanem rosszallásának, elítélésének, sőt kevébbé lehiggadt körülmények között támadásainak és becsmérlésének tárgya a bíráskodás, személyileg a bíró volt.