Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - A jogalkotás és jogalkalmazás viszonyának új alakulása

ÉS JOGALKALMAZÁS. 241 A jogot követni, illetve azt alkalmazni hivatottak ezen meghasonlott szembetalálkozása azonban két szempontból is tragikus. Először azért, mert a bíró logikailag rá van kényszerítve arra, hogy az eléje kerülő jogesetet megoldja. A bírónak feltétlenül ítélnie kell és nem háríthatja el maga elől a felvetett kérdést a bölcselő, az orvos, a mérnök számára nyitva álló „non possumus-", „ignoramus"sal. Tragikus azonban ez a szembenállás azért is, mert minden idealisztikus beállítás ellenére is meg kell állapítanunk azt, hogy maga a bíró sem tudja minden concret esetben „szent"-nek és az elhivatás szükségszerűsége szerint alkalmazandónak tartani a törvényt. Természetes, hogy ez a tétel sokkal kevésbbé idealisztikus, mint pl. nálunk Baumgarten-nek a „törvény szentségéről" szóló hitvallása. Ez az idők által erősen megtépázott dogma azonban semmit sem mond a bíró számára abban a pillanatban, amidőn felvetődik előtte a törvény és jog szükségszerű egyezőségének vagy lehető különbözésének problémája. Néhány évvel ezelőtt Fritz az amerikai és német bírónak a jogalkalmazási kereteit vizsgálva azt a kesernyés megállapítást tette, hogy sajnos, a német bíró sem lehet mindig meggyőződve a törvényhozás bölcsességéről. Pedig ez még nem a legrosszabb eset, hiszen a „nem-bölcs törvényhozó" által alkotott jog esetleg csak hibás, nem célravezető. A bíró helyzete pedig csak akkor válik elviselhetetlenül nehézzé, ha a törvényi jog tételei ellenkeznek az ő általános jogi és erkölcsi alapvetéseivel. Sokak előtt természetesen közhelynek látszhatik a jogalkalmazás kérdései között az erkölcsre hivatkozni, hiszen dogmatikailag nagy élességgel elkülöníthető egymástól a jogi és erkölcsi szabályok kategóriája. Nem hiszem azonban, hogy akad bíró, aki előtt még nem rémlett fel megdöbbentő bizonyossággal az, hogy vannak törvényi szabályok, amelyek nem méltók a jogszabály elnevezésre. Ezt a — célszerűségi és tárgyi helyességi szempontokat messze túlhaladó — diszkrepanciát pedig szinte kivétel nélkül az okozza, hogy a bíró a törvényi szabályt nem tudja összeegyeztetni a maga erkölcsi értékítéleteivel. Hogy a bíró erre a kételyre hogyan reagál, az természetesen az alapul szolgáló viszonyok, a bíró tételesjogi helyzete és nem utolsósorban a jogalkalmazó temperamentuma szerint különböző lehet, de nem kis jelentősége van annak sem, vájjon milyen reakciót tesz szükségessé a helyzet pillanatnyi kiélezettsége. Nagyon érdekes e tekintetben a magyar és a német jogélet két idöbelileg körülbelül összeeső, a körülmények és a megoldás módja tekintetében azonban meglehetősen különböző jelenségét egybevetnünk. Választójogi törvényünk 128. § ának az a hírhedt rendelkezése, amelynek értelmében a választási bíráskodási eljárás költségeiben a a panaszlók marasztalandók az eljárás megszüntetése (116. §.) mellett, ha képviselő az eljárás befejezése előtt megtámadott mandátumáról lemond, közjogi bíróságunkat csak arra késztette, hogy — mintegy az erkölcsi felelősséget elhárítandó magáról — törvény „kétJogállam XXXVI. évf. 5-6. füzet. 16