Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 5-6. szám - Még egy szó a házasságjogi gyakorlatról

202 DR. MEGYESY ÁGOSTON és megingathatatlan az akarat házasságuk felbontására és ebben az elhatározásban mindent szabályszerűen tesznek meg, amit a törvény feltételül megszab, úgy a 77. §. alapján való elválást semmiféle „lelkiismeretes megfontolás és szigoró bírálat" meg nem akadályozhatja. Ez az igazság úgy a törvény, mint a gyakorlati élet tapasztalatai alapján kétségtelen. Valóban nem tehet semmit a bíró azon bontási igényekkel szemben, amelyeknél a felek válási akarata egyenlően elhatározott. Mikor állunk azonban szemben ezzel az egyenlően elhatározott akarattal? Mikor lehet szó igazán megegyezéses elválásról ? Ezt a megegyezési a bírónak — hogy úgy mondjam —, vélelmeznie nem szabad pusztán annak alapján, hogy a perbevont fél nem védekezik. Ha a törvény megengedné is a házassági köteléknek kölcsönös megegyezéssel való felbontását, akkor sem lehetne annak a félnek a beleegyezését, aki nem kezdeményezte a felbontást, minden esetben valódi, kényszermentes, joghatályos beleegyezésnek tekinteni. Minden más ügyiéinél bármelyik fél szabadon választhat az ügylet teljesítésének igénylése vagy az ügylettől való elállás között, ha a másik fél által az utóbbira felhivatik. A házasságnál azonban a teljesítést, ha ettől a másik fél vonakodik, kikényszeríteni nem lehet. Nem lehet tehát teljesen szabad akaratból keletkezettnek tekinteni az ügylettől való elállást, ha nem áll rendelkezésre eszköz a teljesítés kikényszerítésére. Ha csak ama két lehetőség közöti választhatok, hogy az ügylet velem szemben teljesítetlen marad, magam bármennyire ragaszkodom is ahhoz, vagy pedig az ügylettől való elállással magam is visszanyerem ügyletkötési szabadságomat, akkor nem mondhatjuk, hogy szabadon választottam az ügylettől való elállást. Már pedig a házasságnál mindig ez a válásra felszólított fél helyzete. A válási szándék — az esetek túlnyomó részében — kétségtelenül az egyik házasfélben keletkezik. Ha nyilvánítja ezt a szándékát házastársa előtt és ez minden erkölcsi kényszer nélkül hozzájárul, habár ellenkezése a kezdeményező felet is visszatartaná a válástól, azután pedig hajlandó is minden cselekvényre, amely a felbontás megvalósításához szükséges, ilyen esetben, de csakis ilyenben, beszélhetünk megegyezésről és megegyezéses felbontásról. Már nem minősíthető ilyen határozottan megegyezéses felbontásnak, ha a válni kivánó fél mindjárt el is követi a bontó okot, — többnyire az elhagyást, — és a másik ezt követőleg adja meg beleegyezését a házassági kötelék felbontásához. Akár felperesként lép fel az elhagyott, akár alperesként vonatik perbe és a védekezéstől tartózkodik, mindenképen kényszerhelyzetben cselekszik, mert hiszen ahhoz, hogy házassági kötelékben élhessen, más lépése nincsen. Ezt a helyzetet sem a törvény, sem a bírói gyakorlat a szükséges figyelemre egyáltalában nem méltatja.