Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Dr. Schwartz Tibor. kir. tvszéki bíró: A kereskedelmi vétel szabályai, különös tekintettel a bírói gykorlatra. (Gergely B. Könyvkereskedés) Budapest, 1932.

IRODALOM. 39 napig is megtartotta jelentőségét és súlyát az a kritika, amellyel a nagy Kant a „dies mag in der Theorie richtig sein"-féle egyoldalú állásfoglalást közel l1/? évszázaddal ezelőtt visszautasította. Mégis, ha a gyakorlat embere, bíró vagy ügyvéd, jogi problémáknak, vagy jogi problémák valamely körének irodalmi feldolgozására vállalkozik, kétségtelen, hogy a tárgyalt kérdésekhez való állásfoglalásában van valami jellegzetes vonás, amelyben kifejezésre jut az a tapasztalás, amely benne az élet mindennapos feladataival való állandó contactusából leszűrődik. Schwartz Tibor könyvének főerénye ez a szoros kapcsolata az élet feladataival. Elméleti tájékozottsága teljes. De nincs benne semmi mera substilitas. Az elmélet eredményeit annyiban és csak annyiban közli, amennyiben a gyakorlat kérdéseinek megoldásában közvetlen jelentőségük van. Benne van abban az élet lüktetése. Nem puszta jogszabályokkal foglalkozik, hanem a gazdasági élet formájával, amely alatt működni és hatni érzi az olvasó magukat a gazdasági erőket. Munkájának tárgya a kereskedelmi jog és általában a vagyonjog centrális jogügylete, a vételi ügylet. Ez szabályozza a gazdasági javak kicserélését, amely viszont lehetővé tette azt az igen magasfokú, differenciált munkamegosztást, amely a mi korunk kultúrájénak egyik gazdasági alapja. Kiváltkép a kereskevelmi forgalomnak a vétel az egyik legsűrűbben gyakorolt és ezért is legfontosabb alapügylete. A bíróságaink döntése alá kerülő jogviták folyvást új és új kérdéseket vetnek fel. Hálával kell tehát fogadnunk ezt a kitűnő könyvet, amelynek szerzője a praxis kérdéseit nem mint klinikai eseteket veszi mikroszkópja alá, hanem azzal a rutinnal kezeli őket, amelyet csak a bírói hivatás szerezhetett meg neki, amelynek gyakorlásában a concrét tényállásnak jogszabályok alá való subsumálása mindennapi kenyere. A mű anyagában megtaláljuk felsőbirósági joggyakorlatunkat teljesen, irodalmunkat is, amelynek összeállítása valósággal a kérdés bibliographiáját pótolja. Feldolgozza a szerző a legfontosabb némef irodalmat is és ott, ahol a tanulságos összehasonlítás szempontjából célszerű, kiterjeszkedik a Reichsgericht joggyakorlatára is. Helyenként tanulságos excursiókat találunk a nálunk többnyire elhanyagolt angol joganyagra is. A joganyag áttekinthető rendszerben fejezetekre van felbontva. Az olvasó minden kérdésére feleletet talál a megfelelő címfelirat aiatt. A könyv használhatóságát alphabetikus tárgymutató fokozza. A mű legsikerültebb részének a minőségi kifogásokról szóló XIII-XVI. fejezetet tartom. Nagyon méltánylandó itt a törvény elemzése és a joggyakorlat alapján annak kifejtése az elég gyakran megnyilvánuló hiedelemmel szemben, hogy a minőségi kifogások érvényesítésének nem a rendelkezésre bocsátás, hanem csupán a hiányokról való értesítés az előfeltétele; hogy továbbá a rendelkezésre bocsátásra a helykülönbség melletti vételnél csak a Kt. 348. §-a szerint a vevőt megillető választás szerint az ügylettől való elállás jogának gyakorlása esetében van szükség, ha pedig a vevő a vételár leszállítása iránti jogát választja, ebben az esetben a rendelkezésre bocsátásra sor sem kerülhet. Nagyon érdekes az irodalom és a joggyakorlat összeállítása abban a kérdésben, hogy részvényvételnél a részvény u. n. belső érteke mennyiben tekinthető a vételtárgy oly tulajdonságának, amely miatt a kellékszavatosság érvényesíthető (126. és köv. old.). Sikerültnek tartom a kellék-szavatossági igények elévüléséről szóló XVIII. fejezetet is, amely tisztán ismerteti a meglehetős zavaros joganyagot az elévülés kezdődő időpontja kérdésében, továbbá abban a kérdésben, hogy hosszabb időre szóló jótállás kikötése esetében hogyan állunk az elévüléssel. Ki kell emelnem a vételi ügylet nemzetközi magánjogi vonatkozásairól szóló fejezetet is. Mindent egybevéve, a mű azoknak a fokozott várakozásoknak is teljes mértékben megfelel, amelyekkel a mi jogászközönségünk Schwartz Tibor törvényszéki bíró közleményeit fogadja. Ehhez a fenntartás nélküli őszinte elismeréséhez legyen szabad a könyvben tárgyalt kérdések közül egyetlen-egyben külön véleményt bejelentenem. Vonatkozik ez a meghitelezés kérdésére, amelyben szerzőnk az 1922-ben folyt emlékezetes irodalmi vita és az azok alapját képező cúria határozatok ismertetése után arra az eredményre jut, hogy a meghitelezési ügyletet nem tekinti Meszlényivel Treuhand-ügyletnek, hanem a Cúria ítéletével