Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 8-9. szám - A költségbiztosíték a választási bíráskodásban

A KÖLTSÉGBIZTOSÍTÉK 353 meg1, panasza azonban alaptalannak bizonyul. Ez a legszorosabb, vázlatos tényáJladék. Mindjárt elül járóban meg kell azonban állapítanunk: ez a. speciális — ha szabad úgy neveznünk: választási érvénytelenségi — rágalmazás jellegű crimen semmiképen sem azonos a választással kapcsolatban elkövetett hatóság előtti rágalmazással vagy hamis váddal, amelyeknek tényálladékát az valósítja meg. aki a képviselőt vagy mást a választás során bűncselekmény elkövetésével vádolt. A most vizsgált speciális bűncselekmény tényálladékának teljességéhez ugyanis nem bűncselekmény elkövetésével, hanem érvénytelenségi ok megvalósításával kell — alaptalanul stb. — vádolni. * Az alaptalan panaszok áradatának visszaszorítását tehát egy speciális választási érvénytelenségi ráglimazási tényálladék bölcs megkonstruálásával lehet megkísérelnünk. Ez azonban nem könnyű feladat. Az eddigi magyar jogfejlődés, törvényszerkesztés csak igen gyér adatokat szolgáltat részünkre. Nevezetesen az 1899:XV. t. c. utolsó, VII. javaslatának indoklásában (1896—1901.) a 172. §. büntetőrendelkezése kapcsán tiláljuk az alábbi megállapítást: „A rosszhiszeműen tett . . . kérvényezési és panaszemelést lehetőleg meg kell akadályozni. A megakadályozás egyik módja az lett volna, hogy a teljesen alaptalan kérvény vagy panasz benyújtói pénbírsággal sujttassanak . . ." Ha egyéb jogvidékekről analogont keresünk, ezi csakis a büntetőjogban a Bv. 20. §-ában lehet felfedeznünk. Nem jelentheti azonban ez azt, hogy a hatóság előtti rágalmazás tényálladéka minden változtatás nélkül kikölcsönözhető volna az érvénytelenségi rágalmazás vétsége részére. Elsősorban is arra kell felhívnunk a figylmet, hogy nem szabad a tényálladék szorossága tekintetében túllőnünk a célon. Az érvénytelenségi okok bizonyítása a választók, mint bizonyító eszközök esetleg ezernyi tömegére és a megtámadási határidő (1925:XXVI. t. c. 106. §. I bekezdése: 30 nap) aránylag rövid voltára tekintettel igen nagy nehézségekbe ütközik, ami máris igazolhatja részben azt a korábbi megjegyzésünket, hogy a panasz eredménytelensége igen sokszor nem egyértelmű annak alaptalanságával. E közül a két akadályozó tényező közül a jogalkotó csak az egyiket tudja többé-ikevésbbé elhárítani, éspedig az utóbbit abban az alakban, hogy kitágítja a megtámadási határidőt. Itt azonban számolnunk kell azzal is, hogy amit ezzel nyerhet a réven, azt elveszíti a vámon: hosszabb ideig függőben marad a képviselői minőség, legalább is elvben kárt szenved a törvényhozói munka nyugalma. Nagy nebézséget jelent az a kérdés is — amit egyébként gondolatunk szerint gyakorlatilag, a hatóság előtti rágalmazás esetében sem lehetett megnyugtatóan megoldani. —: adott esetben kit lehet az érvénytelenségi rágalmazás tettesének tekinteni? Egészen bizonyos, hogy nem egyforma részt valósított meg az elkövetési cselekményből az anyagi igazság mérlege szerint az az egyszerű választó, aki csak a megtámadási szám elérése érdekében (106. §. 1. bekezdés) írta alá a panasziratot és az a jogtudó, irányító, vagy épen politikus választó, aki — talán a háttérből — spiritus rectora volt az egész panaszeljárásnak. Ezt a kérdést csak úgy lelhet, bár csak talán részben, kielégítően megoldanunk, ha a tényálladékot sikerűi olykép körülírnunk, hogy az kioltsa a panasziratot csupán aláíró választók büntetőjogi felelősségét azok tenhére, akik a panaszt a valóságban megalkották, megszövegezték, benyújtották. A viszony az érvényteleségi rágalmazás és a hatóság előtti rágalmazás között mindenesetre csak a több és kevesebb lehet oly értelemben, hogy az előbbi speciális bűncselekményi sanctio még hamarabb reagáljon valamely cselekményre, mint a hatóság előtti rágalmazás súlykövetkezménye. Pozitive: az érvénytelenségi rágalmazás tényálladéka olykép állapiJogállam XXXII. évf., 8—9. füzet. 23