Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 8-9. szám - A költségbiztosíték a választási bíráskodásban

A KÖLTSÉGBIZTOSÍTÉK 351 A kaució nagy jelentősége abban áll, hogy a választók anyagi helyzetétől, tehetős voltától függhet adott esetben az, megtámadják-e vájjon a választást vagy sem? Kérdés azonban: szerepet játszhat-e ez a szempont a választási bíráskodásban. Az érvénytelennek látszó választás megtámadása kétségtelenül közérdek. Ez szenved tehát csorbát akkor, ha a kevésbbé tehetős választók nem tudják összehozni a kaució összegéi és ennélfogva a választás megtámadása elmarad Nem összhangzatos azonban a költségbiztosíték a választási bíráskodási eljárás egyéb intézményeivel sem és ennek megvilágítására érdemes szembeállítani az elsősorban magánérdek érvényesítését célzó magánjogi és az elsősorban közérdek védelmére rendelt büntető bíráskodást, bár kétség1telenül helytálló Csekey megállapítása, amely szerint a közjogi bíráskodás ellenlábasa végeredményben mind a kettőnek. A magánjogi bíráskodásban az anyagi lerovás gondolata két formában érv'nyesül: az illetékkötelezettségben és a Pp. 124—128. és illetve 295. §-a szerinti költségbiztosíték lerovása alakjában (külföldi felperes, — költségekkel járó bizonyítás). Jellemző azonban mind a két esetben a szankció: ha a fél nem bélyegez, leletet kap, vagyis a köteles illeték többszörösét kell megfizetnie, de az eljárás megindult és folyik; míg ha a felperes — külföldi létére — nem fizet biztosítékot, az ellenfél kérelmére a Pp. 180. §-ának 8pontja szerint való pergátló okot állapít meg vele szemben a bíró — vagy ha nem előlegezi a tanubizonyítás költségeit, a bíró mellőz/heti (!) a kért bizonyítást; de hivatalból az első, vagy kötelezően a második szankciót a bíró nem alkalmazza. A büntető jogszolgáltatás egészen az utóbbi időkig ment volt mindennemű anyagi lerovástól. Az 1930: XXXIV. tc. 118. és 120. §-ai látszólag megtörték, valójában azonban csak kiéletsítették ezt a gondolatot. Mert amidőn a 120. §. magánvádas ügyekben illetékkötelezettség bevezetésére hatalmazta fel a szakminisztert és amidőn a kormányzat ezzel a felhatalmazással a 7400/,1931. P. M. számú rendelet alakjában élt is, — annak a felismerésnek adott nyilt kifejezést, hogy nem minden bűncselekmény jelent közvetlenül közérdeksérelmet. Ezekben az esetekben pedig előtérbe léphet a kir. kincstár anyagi érdeke, amely bizonyos összegű illeték lerovásában nyer kielégítést. Ugyanez a gondolat jut érvényre a 118. §-ban is, amely egyébként nem is egyéb, mint a Pp. 295. §-ának a büntetőperrendtartásba való átültetése. Állíthatjuk tehát, hogy az „elsősorban közérdeket szolgáló" büntetőjogban változatlanul tétel ma is, hogy a közérdekű biintetőigazságszolgáiltatás nem tehető függővé anyagi lerovástól. Azt talán nem kell bizonyítanunk, hogy a „közérdekűség" rangsorozatában a közjogi, választási bíráskodás még a büntetőbíráskodást is megelőzi. Akkor pedig kétszeresen hibásnak kell tartanunk a költségbiztosíték megkívánását, különös tekintettel arra is, hogy most hatályos tételes jogunk nem ismeri a választási bíráskodásban a közvád képviseletét, — ez pedig a következményeket tekintve egyérte'mü lehet azzal, hogy szegény kerületben nem fogják megtámadhatni a legkorruptabb mondátumot sem. Meg kell még jegyeznünk azt, hogy a költségbiztosíték egyes külföldi jogokban még egy alakban szerepel és pedig — ismét angol mintára — abban a formában, hogy a jelöltek bizonyos összegű választási biztosítékot kötelesek letétbe helyzni, amelyet sikeres megválasztatásuk után visszanyernek, bukásuk esetén pedig — bizonyos megszorításokkal — elvesztenek. így Angliában (150 font), Írországban (100 font), Japánban (2000 yen), égyidőben a szász szabadállamban (3000 márka). Nincs helyünk és alkalmunk arra, hogy ennek a költségbiztosítéknak célravezető vagy káros voltát fejtegessük s csak annak kijelentésére szorítkozunk, hogy nem tudjuk azt minden fenntartás nélkül az egyébként valóban páratlanul szerencsétlen ajánlási rendszer korrektivumaként elfogadni, mert ez a kaució sem más. mint merőben anyagi, pénzbeli korlát a