Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 8-9. szám - Jár-e a hirlapírónak végkielégítés?

JÁR-E A HÍRLAPÍRÓNAK VÉGKIELÉGÍTÉS 345 Az 1910/1920. M. E. számú rendelet 1. §-a szerint, ezen rendelet hatálya mindazoknak szolgálati viszonyára kiterjed, akik valamely kereskedőnek vállalatában mint tisztviselők vannak alkalmazva. Ebből folyóan az utóbbi rendelet hatálya alá esikaz időszaki lap kiadójának a szerkesztőség tagjaival szemben fennálló jogviszonya. Nem akadálya fentemlített rendelet ily irányú alkalmazásának az a körülmény, hogy az 1914: XIV. tc. 57—60. §-ai az utóbb említett jogviszonyt a felmondási idő és a rendkívüli felmondás okai tekintetében a többi kereskedelmi alkalmazottakra e részben fennálló szabályoktól eltérően rendezték. — Ez a jogi szabályozás ugyanis, mint a fenti törvény 60. §-ában foglalt az általános magánjog szabályaira történő utalásból is kitűnik, nem kimerítő. — Ennek következtében a szerkesztőség tagja és a lapkiadó között fennálló jogviszonyra mindazokat az általános rendelkezéseket, amelyek kereskedelmi alkalmazottakra nézve utóbb érvénybe léptek, alkalmazni kell, hacsak azok az utóbb kiadott általános rendelkezéseit az 1914: XIV. tc-ben foglalt rendelkezésekkel ellentétben nem állanak. Ebből folyóan az 1910/1920. M. E. számú rendeletnek a kereskedelmi vállalat tisztviselőit megillető végkielégítésére vonatkozó és az 1914: XIV. tc. rendelkezéseivel ellentétben nem álló 9—13. §-ai a szerkesztőség tagjaira is kiterjdnek, aki mint a kereskedelmi vállalat szellemi munkát végző alkalmazottja a vállalat tisztviselőjének tekintendő. Nincs jelentősége a fenti rendelet ily irányú alkalmazásánál annak a körülménynek, hogy a szerkesztő nem szoros értelemben vett kereskedelmi tevékenységet fejt ki, mert az 1910/1920. M. E. számú rendelet alapján kifejlődött bírói gyakorlat szerint ezen rendelet hatálya nemcsak azoikra a kereskedelmi alkalmazottakra teejed ki, akik közvetlenül az ügyletkötésben vesznek részt s ekként szoros értelemben vett kereskedelmi tevékenységet fejtenek ki, hanem azokra is, akik a kereskedelmi vállalat keretében más természetű (pl. jogi ect.) szellemi munkát végeznek. — Ezek szerint a rendelet alkalmazhatósága szempontjából nem az alkalmazottak munkájának szoros értelemben vett kereskedelmi jellege az irányadó, hanemaz döntő, hogy a munkaadó keres)kedő-e vagy sem. —• Nincs tehát kellő jogi alapja annak az álláspontnak, mely szerint addig, amíg a lapkiadó vállalat többi tisztviselői az 1910/1920. M. E. számú rendelet értelmében végkielégítésre tarthatnak igényt, a szerkesztőségnek ugyanezen vállalat keretében működő s a vállalat működése szempontjából ugyancsak fontos munkát végző tagjai a fenti rendelet alkalmazási körén kívül esnének s ekként a végkielégítés szempontjából a többi vállalati tisztviselőtől eltérő s hátrányosabb elbírálás alá lennének vonandók. Ha az újságírókat végkielégítési igény meg nem illetné, az a furcsa eset állana elő, hogy bármily csekély intelligenciával bíró és alacsony munkakört betöltő magántisztviselő sokkal előnyösebb jogi helyzetbn van, mint bármely nagy lap felelős szerkesztője, már pedig a törvény rendelkezése a sajtó munkásait nem hátrányosabb, hanem előnyösebb helyztbe akarta hozni akkor, amikor a sajtótörvényben nagyobb felmondási időt állapított meg az újságírók részére. A sajtótörvény indőkolásában benne is foglaltatik, hogy miért kell kedvezőbb hflyzetbe hozni a hírlapírókat.