Jogállam, 1932 (31. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 7. szám - Dr. Almási Antal: A dologi jog kézikönyve II. kötet [könyvismertetés]

242 DR. NIZSALOVSZKY ENDRE. DR. ALMÁSI ANTAL,: A DOLOGI JOG KÉZIKÖNYVE II. KÖTET. Tébe Könyvtár, 45. szám. Budapest, 1932. - 607 oldal. Két bírálat. I. Az utolsó évek egyébként is gazdag dologi jogi irodalmában különálló helyet foglal el Almási Antal hatalmas munkája, amely a most megjelent terjedelmes második kötettel vált teljessé. A művet talán leginkább azzal jellemezhetnénk, hogy a dologi jog feldolgozását tartalmazó müvei szemben támasztható minden igény kielégítésére törekszik. A fennálló jogszabályok és a bírói gyakorlat eredményeinek tüzetes és áttekinthető feldolgozásán felül megtaláljuk benne az egyes jogintézmények elméleti konstrukciójának tüzetes kifejtését, az egyes jogszabályok egymáshoz kapcsolódásának finom elmeéllel való nyomonkövetését, a nagy ötletességgel és kitűnő fantáziával elképzelt minden lehetőségre szóló gyakorlati megoldásokat, a jogszabályok hézagainak szellemes feltárását és a de lege ferenda legmegfelelőbbnek mutatkozó megoldás ajánlását olyankor, amikor a szerző a fennálló szabályok alapján valamely kérdés megoldását nem tartja kifogástalan módon megtalálhatónak. A mű sokoldalúságának és gazdag tartalmának magyarázatát a szerző személyes körülményeiben találjuk meg, aki egy személyben a legfelső bíróságunk itélő bírája és a magyar magánjognak tudós professzora, akiben tehát a gyakorlati érzék és a tudományos elmélyülésre való készség egyaránt ki vannak fejlődve. Az, hogy művével mégis nemcsak tudományos és didaktikai célt kívánt szolgálni, hanem talán még nagyobb mértékben, sőt elsősorban a gyakorlati életnek kívánt a segítségére sietni, nem a fejtegetések hangneméből és módszeréből tűnik ki, hanem főként abból az apparátusból, amelyet felhasznál, illetőleg feltár. A könyve minden oldalából kitűnik ugyan, hogy a magánjog elméleti irodalmának is igen alapos ismerője és hogy a külföldi jogrendszerek dologi jogát is behatóan ismeri, mégis tudatosan mellőzi a'bibliográfiai anyag felvonultatását és a jogösszehasonlító fejtegetéseket. Ha polémiába bocsátkozik, ezt a bírói gyakorlat álláspontjával vagy a tételes jogszabályokkal szemben teszi és nem egyes auctorokkal száll szembe, nyilván abból indulva ki, hogy a művét használó gyakorlati embernek többet használ a gyakorlat álláspontjának elemzésével, AZ elméleti jogász pedig megfelelő jártassággal amúgy fel fogja ismerni a művében elfoglalt egyéni álláspontokat. Ha tehát mégis meg kell állapítanunk, hogy az Almási műve sem tartalmazhatott mindent, ami a dologi jog címfelirat alatt elfér, igazán szerencsésnek kell tekintenünk, hogy ballasztként épen a^ említett két anyagcsoporttól szabadította meg magát. Áll ez különösen azért, mert viszont a vitás kérdésekben elfoglalt egyéni álláspontjait nemcsak önállóan vezetett kimerítő érveléssel támasztja alá, ezzel az önálló gondolkozásra képes olvasónak módot adva a gondolatmenete tüzetes ellenőrzésére, hanem azért is, mert minden olyan állásfoglalásnál, amelyet nem tekint általánosan elfogadottnak, erre egy-egy óvatos szóval figyelmezteti is az olvasót. Vezérgondolata: a magyar dologi jog rendszerének önálló alapelveit kutatni. Ez a vezérgondolat a második kötetben ismét nehéz feladat elé állítja az illusztris szerzőt. Az első kötetben főként a telekkönyv intézménye volt az, amely idegen eredeténél fogva ennek a törekvésnek a megvalósításában a német doktrína alóli felszabadulás nagy munkáját vonta maga után, a második kötetben a jelzálogjogra vonatkozó jogszabálykomplexum volt az, amely hasonló nagy munkát igényelt. Csakhogy mig a telekkönyv intézménye tekintetében a magyar jogrendszer szellemével összhangba hozás - részben öntudatos, részben önkéntelen - munkája közel nyolcvan éves múltra tekinthet vissza, addig a jelzálogjog jogszabályai egészen újak, úgy, hogy ezen a téren ez a munka valóban még az úttörés stádiumában van.