Jogállam, 1931 (30. évfolyam, 1-10. szám)

1931 / 7-8. szám - Nemzetközi magánjogi szabályok a kir. Kúria újabb joggyakorlatában

372 IRODALOM. túl magát.» A gyakorlatnak ezt az érzékét nem helyeselhetem, sőt helytelennek tartom akkor, ha e miatt a külön figyelmeztetés elmarad. Minél többször figyelmeztetjük a tanút, annál biztosabban meggyőződhetünk arról, hogy az eskü jelentőségét s az esküminta értelmét felfogta. Régebben az 1868. LIV. tc. 200., 204. és 242. § első bek. kettős figyelmeztetést kívánt, az 1911. I. tc. 305. §-a a szükséghez képest (péld. ha a tanú «köntörfalazna») a többszörös figyelmeztetést sem zárja ki. Ugyanígy a Bp. 210. §. 2. bek. a kihallgatás előtt s a 217. § 3. bek. a kihallgatás után is szükségesnek tartja a tanú figyelmeztetését. Ezek a törvényes rendelkezések nem egyeztethetők össze az «együttes figyelmeztetéssel)), sőt azzal a helyes állásponttal sem, amit maga a szerző is vall, mely szerint «a figyelmeztetésnek egyéniesitőnek kell lennie)). Az együttes figyelmeztetésnek az a hátránya is lehet, hogy az utoljára kihallgatott tanú megfeledkezik róla. IV. Ugyané §-hoz írt 4. jegyzetben (71. old.) a szerző szerint nincs akadálya annak, hogy a tanú további kijelentéseket is fűzzön az eskü szövegébe, ha azok — a tanú meggyőződése szerint — igazmondásának fokozott megerősítésére szolgálnak és az előszabott formula értelmével ellentétben nincsenek. Az ilyen egyénileg kibővített formulát — véleményem szerint — veszélyes volna megengedni. Az eskü formulája a Bp. 217. § 4. és utolsó bekezdésében szabatosan meg van határozva. A tanúnak ennél sem többet, sem kevesebbet nem szabad mondania. A legkevésbbé sem emelné az eskü ünnepélyességét, ha a tanú például szörnyű és hosszú önátkozódással toldaná meg az eskü szövegét arra az esetre, ha nem az igazat vallotta volna. V. Helyesen mutat reá a szerző arra, hogy az egyesbírói eljárásban elkobzott kifogásolási jog helyébe lépett észrevételezési jog, mellyel a terheltet kárpótolni kívánták, a «felemás intézmények eredendő fonákságaival nehezen illeszthető be a Bp. szerves felépítésébe)). (217. old.) Nem osztom azonban azt a nézetét, hogy az egyesbíró az eljárást a főtárgyalás kitűzése után az 1921 : XXIX. tc. 10. § 3. bek. alapján nem szüntetheti meg. A szerző arra hivatkozik, hogy ezt a tételt a felsőbírósági gyakorlat is támogatja. Van ugyan a budapesti kir. ítélőtáblának tudtommal egyet-