Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 10. szám - A védelem mint művészet

492 Dí BARACS W ARCÉL. amit a bíró megtörténtként megállapít; nem a törvény «an und für sich», hanem a bírói törvénymagyarázat nyer alkalmazást; hogy tehát meg kell elégednünk az anyagi igazság helyett a bíró által kimondott ítéleti igazsággal, amely lehet, hogy fedi vagy közel jár az anyagi igazsághoz, de lehet, hogy attól tá­vol esik. Ilyen esetekben, amikor tudás és értelem nem elégsége­sek arra, hogy a bíró az anyagi igazságot tartaléktalan bizo­nyossággal megtalálja, neki is rá kell bíznia magát egyéni intuí­ciójára és a * bíróemberben* az addig hivatásának elszigetelő zsámolyára helyezkedett & bírónak* segítségére siet az «ember*. Az ember a benne élő elképzelésekkel és hajlamosságokkal, egyéni egyoldalúságokkal, aki amikor nem látja azt, hogyan kell ítélnie, úgy ítél, ahogyan szeretne ítélni s a tényállás kon­strukció és a jogmagyarázat variánsainak egyforma lehetőségei közül ahhoz szegődik, amelyhez a rokonszenv vonzza. Ez a favor in judice-nek szerepe a léx in cödice mellett az ítélke­zésben. Ezek szerint a védő dialektikájának nemcsak az esethez, hanem magához a bíróhoz is kell alkalmazkodnia. A védő rendelkezzék a peranyagnak alapos ismeretével és hibátlan jogtudással. Ez a sikernek alapvető feltétele. Hogyan fogadja el a bíró ítéleti syllogismusul a védelmi syllogismust, ha ezt akár a ténykérdésben, akár a jogkérdésben hiányosnak vagy tévesnek látja? Ezért kell óvatosaknak lennünk az ok­fejtésekben. Egyetlen helytelen okfejtésünk kompromittálhatja egész okfejtésünknek megbízhatóságát, mert ha vele a bíróban azt a benyomást vagy tudatot keltessük, hogy szofisztikával, szándékos ámítással akarjuk az igazságtól eltántorítani, az így keltett averziónak erkölcsi súlya ránehezedik az egész véde­lemre. Ezen az elgondoláson alapszik a jogi parőmia: qui ni­mium probat sílhil probat, semmit sem bizonyít, aki kelleténél többet bizonyít. A túlfeszített húr ha elszakad, egészben válik használhatlanná. A felismert szofizmában megsemmisül az okfej­tések az a része is, amely önmagában helyes volna. Okfejtéseink előadása legyen világos, értelmes, erőteljes. A homály sohasem pótolja a mélységet, a vadság az erőt és az értelmetlenség hiába próbálja az értelemfelettinek benyo­mását tenni. Ne akarjunk a bíró előtt színészkedni. Hiszen érthető, ha a véznatestíí kitömi ruháját s az, akinek kevés a mondani­valója, a gondolatnak szegénységét a szavaknak dagályával ta­karja. De a ripacs nem hat. Hatunk mint egyéniségedé csak

Next

/
Oldalképek
Tartalom