Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1. szám - Az új büntetőnovella és a perorvoslat reformja

AZ ÚJ BÜNTETŐ NOVELLA ÉS A PERORVOSLAT REFORMJA. 1} helyzet és a vádlott ki van téve annak, hogy terhére utóbb perorvoslatot jelentenek be, dacára annak, hogy sem az ítélet kihirdetésekor, sem a rendes perorvoslati határidő alatt nem élt perorvoslattal a közvádló. Ilyen rendszer mellett nagyon is meg kellett gondolnia a vádlottnak, hogy próbáljon-e szerencsét olyankor, amikor maga is belátta, vagy védője felvilágosíthatta árról, hogy fellebbezésétől alig várhat sikert. Ezt a hosszú perorvoslati határidőt a közvádló javára nem tartom a francia büntető perjogi rendszerhez tapadó különszerűségnek, melyet csak ennek a rendszernek sajátos berendezése indokolhatna, így különösen az, hogy a vádmonopolium kiterjed a perorvoslati szakra is és a sértett csak magánjogi igénye tekintetében élhet perorvóslattal (C. d. i. c. 202. §. 2. p., ugyanígy olasz c. d. p. p. 433. §.). A közvádló részére biztosított hosszú határidő és a főügyész külön perorvoslati joga véleményem szerint a vád közérdekűségével és elfogulatlanságával számol és így mindenütt helyesen alkalmazható, ott is, ahol — mint nálunk — van a közvádnak bizonyos korrektivuma a pótmagánvádban. Egyébként nálunk is van ügyészi vádmonopolium azokra a bűncselekményekre nézve, melyek nem magánérdeket sértenek, vagy veszélyeztetnek, vagy amelyekre nézve a pótmagánvádat törvény zárja ki. Nem lehet tehát szó arról, mintha a perjogi rendszerek különbözősége útját állaná annak, hogy a francia perorvoslat-bejelentési rendszer helyes alapgondolata a magyar jogban is szóhoz ne jusson. Azt hiszem, nem csalódom, ha a francia és belga statisz1 tikában kimutatott csekélyarányú perorvoslatot részben a szóbanlevő intézménynek is tulajdonítom. Lehetnek bizonyára egyéb tényezői is ennek az eredménynek, de feltételezhető a jogszabály jótékony hatása is. Különösen alaposnak mutatkozik ez a feltevés akkor, ha olyan országot veszünk szemügyre, ahol nem volt meg a főügyész külön perorvoslata és ennek hosszabb határideje. Ilyen volt az 1912. évi olasz büntető perrendtartást megelőzően a jogállapot Olaszországban. A régi—1865. évi — olasz büntető perrendtartás szerint a fellebbezés határideje csak öt nap volt az ítélet kihirdetésétől számítva (401. cikk). És ebben az országban még 1908-ban is óriási a perorvoslatok aránya az elsőfokú ítéletekhez képest! Nem lehet ugyan kizárólag a jogszabálynak tulajdonítani a teljes eredményt, de mégis gondolkodóba kell esni, ha egy kis összehasonlítást végzünk. Ehhez azt is figyelembe kell vennünk, hógy az új olasz büntető perrendtartás nem maradt meg a régi bázison, hanem francia példára szintén külön fellebbezési jogot adott a fellebbviteli