Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 4-5. szám - Szovjet-Oroszország büntetőjoga

KÜLFÖLDI TÖRVÉNYHOZÁS. A szovjet-btk. szakított a bűncselekmények felosztásának rendszerével is és csupán «büntettek»-et (prestuplenie) ismer. Ha ily módon a súlyszerinti különbségtételt el is ejtette, a büntetések in thesi megállapításánál a bűncselekményeket két egymástól élesen elhatárolt kategóriába sorozta s a személyiségi jogok ellen elkövetett cselekményektől külön tartja az új jogrend alapintézményei ellen irányuló bűncselekményeket. A causa divisionis-t tehát a megtámadott jogtárgyban látja s az első csoportba tartozó bűncselekményeknél a különös rész vonatkozó helyein a büntetés felső, míg •a második kategóriába sorolt cselekményeknél a büntetés alsó határát rendszerint megrögzíti. Ezen utóbb említett cselekményeknél a 28. §-ban biztosított enyhítő jog alkalmazását is kizárja. A szóbanforgó § szerint ugyanis a bíróság enyhítő körülmények fennforgása esetén a kérdéses bűncselekményre meghatározott büntetés neménél enyhébb büntetési nemet is megállapíthat, jellemző azonban a főtörvényszéknek 1923. évi december 15-én hozott teljes ülési határozata,* amely elvi éllel mondja ki, hogy a 28. ii-ban megjelölt kedvezményben csakis a proletáriátushoz vagy a munkásosztályhoz tartozó vádlottak részesíthetők, míg űzérekkel, kizsákmányolókkal. továbbá a burzsoáziához tartozó egyénekkel szemben az enyhítés nem foghat helyt. A szovjet-btk. nem a megtorlást, hanem a generális és speciális prevenciót, továbbá a javítást tekinti a büntetés céljául és 26. §-ban a szigor ellentétjét : a humanizmust hangoztatja. A büntetés célját meghatározó tételes rendelkezések arra látszanának következtetést engedni, hogy a törvényhozó a jogrend fenntartásánál a modern büntetőjogi eszmeáramlat által megindított reformmozgalom vívmányait értékesítette és a bűnözés elleni küzdelem eszközeinek megválasztásánál is a legújabb törvényhozási alkotásokat vette mintául, aminthogy a közveszélyes bűnelkövetők ellen tényleg a szociológiai iskola által ajánlott biztonsági intézkedéseket rendeli alkalmazni. Ámde a kialakított büntetési rendszer szembehelyezkedett a büntetésnek hangoztatott céljával. Így feleleveníti a római büntetőjog rég feledésbe merült büntetéseit: a számkivetést és a vagyonelkobzást; másfelől az agyonlövés általi halálbüntetést, mely pedig kizárólag egy célt szolgálhat : a bűnöző ártalmatlanná tételét, a társadalomból való kiküszöbölését — 29 bűncselekmény büntetéséül állítja be. A szabadságvesztésbüntetésnek csupán egy nemét ismeri: az ú. n. szabadságelvonást, amely hét naptól tíz évig terjedhet. A szabadságelvonás mellett többször, mint vagylagos büntetést, majd a vagyonelkobzást, majd pedig a kényszermunkát szerepelteti (ez utóbbi büntetés tartamának minimuma hét nap, maximuma pedig egy év). Gyakran veszi továbbá alkalmazásba a pénzbüntetést is. A törvénynek a pénzbüntetést szabályozó 39. §-a szerint e büntetés kimérésénél a vádlott vagyoni viszonyai mindig tekintetbe veendők s ha az elítélt a kiszabott pénzbüntetést lefizetni vonakodik, úgy az bírói határozattal kényszermunkára változtatandó át. Végül büntetésként rendeli alkalmazni a hivatalvesztést, a nyilvános megfeddést, bizonyos jogok elvonását és a kártérítésre való kötelezést. A bíró a most részletezett négy büntetést, úgyszintén a vagyonelkobzást mellékbüntetésként oly esetben is kiszabhatja, amikor a törvény idevonatkozóan kifejezett rendelkezést nem tartalmaz. A büntetőjogi korhatárt a szovjet-btk. a 14-ik évben állapítja meg. A visszaesést nem szabályozza, a végszükség fogalmát pedig feltűnően Dr. Heinrich Freund: Strafgesetzbuch Sowjetrusslands (192110. oldal.