Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 2-3. szám - Az újabb munkaügyi törvényhozás és a magánjog

JOGGYAKORLAT. a valóságos birtok átengedését követelné tőle a felperes. így a bejegyzés érvénytelensége miatti, a magyar törlési pernek körülbelül megfelelő «Berichtigungsklage»-vel szemben. Ha tehát pl. annak, kinek nevére az ingatlan érvénytelen bejegyzés révén került, beruházásai voltak, ezek megtérítéséig a törlésre alkalmas nyilatkozatot kiadni nem tartozik, illetve a törlési perben csak a beruházások megtérítésétől függő hatállyal marasztalható. (Hogy mily beruházások és költségek vehetők itt figyelembe, arra nézve szintén a közönséges rei vindicatio szabályai állanak.) Sőt a kötelmi visszatartási jog is érvényesül, ha pl. az érvénytelen bekebelezés alapjául szolgáló ügyletből folyó ellenszolgáltatást az alperes teljesítette. Valorizációs és lilioit cselekményekből eredő igények elévülése. A német gyakorlatban megállapodott tétel, hogy a valorizációs igények elévülésének legkorábbi kezdőpontjául az 1923. év második fele szolgálhat, mint mikor a valorizáció gondolata a judikaturában gyökeret vert. Felmerült az a kérdés, hogy ez a tétel alkalmazható-e oly esetekben, mikor a valorizációs igény tiltott cselekményekből eredő kártérítési követelésnek a folyománya ? Ha az adós tiltott cselekménye következtében előállott kár a pénzromlás folytán megnövekedett s a károsult a tiltott cselekményekből eredő kártérítési igényekre nézve megállapított rövidebb (három évi, német ptk. 852. §, magyar ptk. jav. bsz. 1056. §.) határidő eltelte után, de még 1926. második fele előtt indítja meg, védekezhetik-e a káradós az elévüléssel ? A Reichsgericht kimondta (Leipziger Zeitschrift 1927 januári szám) hogy az ily kártérítési igények elévülése sem kezdődhetett 1923 második felénél korábban, mert a tiltott cselekményekből eredő kártérítési igény elévülési ideje szubjektív határidő, azaz «a tempore scientiae» számítódik. Minthogy pedig a károsult a kárt oly időben, midőn a bírói gyakorlat még nem valorizált, meg sem tudhatta, e határidő folyása sem kezdődhetett meg. A Reichsgericht kétségtelenül helyes döntését dogmatikailag nem egész precízen indokolja, mert hiszen kétségtelen, hogy a kódexeknek az a rendelkezése, hogy az elévülési idő a kárnak és a kártevő személyének a károsult tudtára jutása időpontjától számítandó, kétségtelenül a kárra, mint faktumra s nem mint jogilag minősített jelenségre céloz. Minthogy azonban a pénz értékromlásának jogi következményei tekintetében nemcsak a társadalom, a gazdasági élet, hanem a törvényhozás és a bíróságok is hosszú ideig «jogtévedésben» leledztek, ez a konstrukcionális hiba nem látszik a jogérzet követelményeibe ütközőnek. II. Franciaország. Kétszeri eladás. A «Cour de cassation» felmerült esetekben ismételten kimondta, hogy az ingatlan második vevőjének az első adásvételről való tudomása magában véve nem állapíthatja meg az eladóval való csalárd összejátszást, mely a törvény (1855 március 23., 1. és 2. art.) értelmében a második vevő szerzésének érvénytelenségét okozná. (Revue Trimestrielle de droit civil, 1926. 2. sz.) Ez a határozat élénk bizonysága annak, hogy a jogi konstrukció igen fontos esetekben is csak formai jelentőségű és annak szigorúbb vagy enyhébb voltából nem lehet mindig a szóbanlévő érdekek hatályosabb vagy kevésbbé hatályos voltára következtetni. A francia jog nein ismeri a tulajdonjog megszerzésének két állomását: az elkötelezést és az átadást, a magyar igen. A konstrukció különbségéből tehát arra kellene következtetnünk, hogy a francia jog erősebb védelemben részesíti az első vevő kötelmi címét a magyarnál, hiszen ez a cím egyszer-