Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 2-3. szám - A korrekcionalizált vétség elévülési határideje

D? FINKEY FERENC dem, hogy lehet vitatkozni afelett, hogy de lege ferenda nem lenne-e helyesebb a Btk. 106. §-át gyökeresen átdolgozni. Sóit ha már a de lege férendő eshetőségét megemlítettem, vagyok bátor azt is kijelenteni, hogy legradikálisabb megoldásnak azt tekinteném és egy új Btk. készítésénei azt javasolnám, hogy törüljük el a bűncselekmények mai hármas felosztását s térjünk át a mi kitűnő 1843-iki javaslatunk s az új olasz és norvég Btk. kettős felosztására, és egyszerűsítsük a büntetési rendszerünket s akkor aztán nem lenne szükség sem a korrekcionalizációra, sem az elévülés tekintetében a mai skála rendszerre. Nekünk azonban ez alkalommal nem de lege ferenda, hanem de lege lata kell állást foglalnunk a felvetett vitás kérdésben. Ha pedig a fennálló tételes törvényből kell kiindulnunk, vagyis a Btk. IOÓ. $-ának a helyes értelmét akarjuk megállapítani, akkor nem azt kell vitatnunk, mi lenne a helyesebb, hanem azt, hogy melyik magyarázat felel meg valóban a fennálló törvény alapgondolatának, céljának és rendszerének. Ezt szemelőtt tartva, meggyőződésem szerint a 106. § helyes értelme az, hogy az abban foglalt határidőket, ha egyszer az ügy a\ itélöbíróság elé került, mindig a bíróság által az illető bűntettesre kiszabni óhajtott büntetés nagysága után kell alkalmazni. Ennek a magyarázatnak megfelelően a 106. § második bekezdésében a vétségek évülési határidejéül megállapított 3 év tekintendő irányadónak a korrekcionalizált vétségek elévülésére nézve. Ezt az álláspontunkat arra az esetre is fenntartjuk, ha a nagym. kir. Kúria a fentebbi kiindulási pontot a 106. $ első bekezdésére vonatkozólag nem tenné is magáévá. A korrekcionalizált vétségnél ugyanis az a helyzet, hogy a Bp. 8. íj-nak megfelelően, itt már mindig az itélöbíróság előtt áll az ügy. Ha tehát a bíróság, éppen a fennforgó túlnyomó enyhítő körülménynek alapján jut arra, hogy az eredetileg bűntettet képező cselekményt vétséggé minősíti, akkor ennek a logikai követelménye, hogy az elévülés kérdésében ne a bűntettre, hanem a vétségre előírt időt vegye zsinórmértékül. De ezeken a szorosan jogi okokon felül van még egy fontos jogpolitikai szempont is, ami az 59. sz. T. H. fenntartása mellett s az előadói javaslat ellen szól. Az elévülés intézményét a büntetőjognak mindig és mindenütt a méltányosabb, az emberiesebb, tehát végeredményében az igazságosabb eljárás iránti törekvés honosította meg. A büntető igazságszolgáltatásnak akkor van nagy. imponáló ereje és jótékony hatása, ha nyomon tudja követni a bűntettest, ha minél gyorsabban tud lesújtani a bűncselekmény elkövetőjére vagy minél hamarább tisztázza az alaptalanul terhelt egyén ártatlanságát. Minél később következik be a megtorlás, annál jobban elhalványul annak igazságossága a társadalom szemében. Nem sajnálkozunk-e magunk is, a bűnüldözéshez szokott szakemberek, mikor 8 -10 évvel ezelőtt elkövetett s talán csekély súlyú bűncselekmény miatt kell marasztaló ítéletet hozni, mert az elévülési idő a közbenjött félbeszakítás miatt még nem telt el. Emlékszem egy érdekes esetre, ahol a vádlott a 17 éves korában elkövetett, fegyházas tétellel sújtott bűncselekmény miatt, több mint 10 év után, tehát 28 éves korában került a kir. Kúria elé. A vádlott ekkorra már végigküzdve a háborút, tisztességes és kitűnően minősített rendőrségi tisztviselő lett. Vájjon igazságos lett volna ezt az embert ily hosszú idő multán fogházba küldeni ? Az emberi léleknek — minél magasabbra emelkedünk a kultúra fokán — annál általánosabbá váló egyik jótékony vonása az átélt kellemet-