Jogállam, 1926 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 8-9. szám - A Népszövetség a nemzetközi jog kodifikálásáért

482 IRODALOM. II. Érdekes ennek a kötelmi jogi kézikönyvnek a struktárája. Miután teljességre törekszik : arra, hogy a kötelmi jog kérdéseiben egymaga megadjon minden feleletet, és miután kodiíikálatlan magánjogunknak épp a kötelmi jog a legkodifikálatlanabb része, a könyv egészen heterogén elemeket kovácsol egybe. Beilleszti ugyanis fejezetenként a voltaképeni Almási-féle szövegbe az egész figyelembejövő jogszabálymasszát: törvényhelyeket (pl. a kereskedelmi, végrehajtási törvény egyes §-ait), rendeleteket pl. a bírói letétekre vonatkozót) és elsősorban a polgári törvénykönyv javaslatának kötelmi jogi részét. Az in extenso lenyomatott forrásanyag természetesen igen nagy részét tölti ki a könyvnek; némelyik fejezetben terjedelmesebb Almási saját fejtegetéseinél. Hisz a kötelmi jogi javaslat egymagában külön kötetet tenne ki, a bizottsági szövegnek nem egészen 2000 §-ából 800-nál többet ölelvén magába. Miután a közkézen forgó bizottsági szöveget az igazságügyminisztérium újra átdolgozta s az új szöveg még nincsen publikálva: külön érdeme Almási könyvének, hogy ő már legújabb szövegezésében hozza az egységes javaslatból ismét önállóvá kiszakadt 0 kötelmi javaslatot*-ot. Persze, aki már most e\\el akarna foglalkozni, azt rendkívül hátráltatná nemcsak az a körülmény, hogy a §-ok megint új sorszámozást nyertek s így az eddig ismert szöveggel és annak irodalmával való összevetés nagy keresgéléssel jár, hanem még inkább az, hogy Almási természetesen nem rendezte a maga könyvét a kötelmi javaslat kommentárjául, annak szakaszai sorjában, hanem a\l osztotta be a saját szisztémájába : és így (§-mutató hiányában) nem igen lehet nála a javaslat folyamát követni. Olyas munka lenne Almásiból rekonstruálni a javaslatot, mint teszem Ulpianus eredeti szövegét a digesztából. Természetesen nem Almásit kritizálja ez a megjegyzés, hanem «az illetékes tényező»-t, akinek az ezen felhasználásra Almási részére adott «kegyes engedélyes helyett inkább közzé kellene tennie a javaslatot. Csak a legrégibb Rómában volt a jog beavatottak titkos tudománya. Mindenesetre sajátos belső feszültséget nyert a könyv a javaslat beleillesztésével : mutatván mindenütt a meglevő mellett az alakulót is. Örök folyásban levő szokásjogi anyagnál persze olykor nehéz a meglevőt a még meg nem levőtől elkülöníteni. A javaslatot a praxisban csak óvatosan szabad használni. Néhol utal is rá Almási, hogy annak rendelkezése ma még nem élő jog. Pl. a 35. §. tekintetében a 36. lapon vagy a 303. §. tekintetében arra, hogy urna kategorikusan fennálló jognak aligha állítható*, a 217—218. lapokon. A javaslat 488. §-a szerint «ajándékozási igéret érvényességéhez okirat . . . szükséges*) (578—579. 1.), Almási ellenben helyesen kiemeli (58?. 1.), hogy az ajándékozás általában alakszerűden. III. Igazi magva azonban a kézikönyvnek: Almási saját szövege. Amely a törvényi stb. textusoktól elvonatkoztatva, egymagában is teljes mű. Erészben a theorétikus Almásival, aki ilyirányú munkásságából ad itten annyit, amennyit nélkülözhetetlennek vél, ^párosul a bírói Almási: a döntvénytárak kitűnő ismerője és feldolgozója. Éppen a judikatura rengetegének áttekintésében, uralásában, elvi tartalmának kiolvasztásában találom a könyvnek legfőbb súlyát és érdemét. Csak aki megpróbálkozott vele, tudhatja, mennyi fáradságot, óvatosságot és elméleti tudást igényel már a judikatura egy-egy részmezején is az elvi tartalomnak kibányászása. Bámulatra méltó ennek a munkának ekkora területen és ilyen gazdag anyagban elvégzése, amilyent most Almási