Jogállam, 1915 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1915 / 1-2. szám - A perjog egyik főproblémája a perrendtartásban

A PERJOG EGYIK FOPROBLEMAJA A PERRENDTARTÁSBAN. Hogy meghatározhassuk, mikor folyamodjunk az Íráshoz s mikor az élőszóhoz, ahhoz szükséges tudnunk, hogy mit jelent az egyik s mit a másik. A beszélőképesség az embernek ép oly természetesen fejlett szervezeti tulajdonsága, mint például szaglása, vagy izlése. A vele parallel fejlődött szerves lények egyike sem fejlődött ennyire. Azok az alakzatok, a melyek pl. az izelt-lábuaknál, a hüllőknél az embernek megfelelő legfelsőbb fokozatot jelentik, ezt a tulajdonságot nélkülözik. A gerinczesek királya, az ember egyedül jutott el egészen idáig. Fajának alantas alakzatainál a hang nagyobbrészt csak jel a szerelmes számára, vagy figyelmeztetés a veszély közelségére. A magasabbrendüeknél már az indulat egyes kifejezéseit is meg tudjuk külömböztetni, melyek már arra is hivatva vannak, hogy a táplálék megszerzése iránt folytatott harczot támogassák, de az értelem szava ezekből a hangokból hiányzik. A beszéd íejlődési múltját mutatja, hogy az alacsonyabb kulturfokon lévő ember beszéde is úgyszólván csak a fajfenntartás és önfenntartás s főleg az utóbbi érdekében folyó harcz támogató eszköze, a mint hogy bizonyára nem véletlen, hogy a táplálkozás felvételére szolgáló nyilás lett a beszéd orgánuma is. S bizony a kenyér érdekében ejti a kultúrember is a legtöbb szót. A magasabb fejlődési fokon álló ember azonban beszédével számot tud adni értelmi és érzelmi világának minden megnyilvánulásáról. A beszélőképesség természeti sajátsága lévén az embernek, beszéde egész egyéniségét visszatükrözi. Mondhatjuk : a szó maga az ember. Kiejtett szavából megismerhetem, mert értelmi, érzelmi és jellembeli megnyilvánulásában látom magam előtt fizikai személyével egybekapcsolva.