Gazdasági jog, 1944 (5. évfolyam, 1-8. szám)
1944 / 3. szám - A munkaviszony(Szolgálati viszony személyjogi jellegéről szóló német elmélet.)
161 jobban íokozódó számú szociális törvények hozatalára kényszerült, amelyek nemcsak a liberális állambölcselet képviselői szemében, de a törvényhozók előtt is a magánjogi szféra súlyos korlátozásának látszottak. Ipari államokban, így Németországban is, különösen szembetűnő volt ez a jelenség, amellyel a jogtudósok egyszerűen nem voltak képesek megbirkózni. Nem tudták hová sorozni a munkásvédelmi jogszabályokat. Zavarukat még csak fokozta az, hogy ezek a rendelkezések a szerződés érvényességének kérdését figyelmen kívül hagyva, közvetlenül a tényleges foglalkoztatottság tényéhez kapcsolódtak, így a szerződés nemcsak jogviszonyt alakító, hanem jogviszonyt keletkeztető' szerepében is visszaszorult. 1918 után még jobban kiélesedett ez az ellentétét a szolgálati szerződés és a munkaviszony között. A fejlődés nyilvánvalóan túlhaladta a kötelmi jogi felfogást. Ennek teljes felismerését és az egységes munkaviszonyhoz való áttérést azonban nem lehetett ettől a korszaktól várni, bár erre igen figyelemreméltó kísérletek történtek, különösen Ot'co v. Gierhe hatására. A marxista ideológia annyira kiélezte a munkaadók és munkavállalók közti viszonyt, hogy lehetetlen volt olyan törekvéseknek érvényesülnie, amely egységes életviszonyra egységes jogi szabályozást akart felépíteni. Az életviszony ugyanis tökéletesen fel volt dúlva. így a rendszertani megoldás is csak formális lehetett: a munkaviszonyt két részre szakítva, a magánjogi szolgálati szerződés mellé felvették a tényleges foglalkoztatottsági viszony fogalmát, mint kizárólag közjogi jellegű jogviszonyt. Most már e körül a két fogalom körül folyt az elméleti vita, de ez dülőpontra nem jutott. Azáltal, hogy a közjog és a magánjog ellentétét beleállították a munkaviszonyba, elzárták az egységes fejlődés útját. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti szocializmus, mint olyan eszmerendszer, amely a munkaadók és munkavállalók szembeállítása helyett a munka közösségalkotó erejét hirdeti, nem fogadhatta el a munkaviszony két részre hasítását más síkon sem. Gondolatvilága különben is irtózik a formális konstrukcióktól, és minden téren az élet konkrét berendezéseihez való visszatérést hirdeti. A munkaviszonyról ugyan még mai napig sincs német törvény, s valószínűleg nem is lesz addig, amíg az új elmélet teljesen ki nem kristályosul, az államhatalom felfogásában beállott változást azonban ebből a szempontból is viágosan kifejezte a 1934 január 20-án, a nemzeti munka rendjéről megjelent törvény, amelynek bevezető szakaszai — nyilván csak deklaratív s nem konstruktív szándékkal — a következőket mondják ki: ,,1. §. Az üzemben közösen dolgoznak a vállalkozó mint üzemi vezér, az alkalmazottak és munkások mint személyzet az üzemi célok elősegítésére és a nép s az állam, közös javára. 2. §. (1.) Az üzemi vezér dönt a személyzettel szemben minden üzemi ügyben, amennyiben ez a törvény azokat szabályozza. (2.) Gondoskodni kell a személyzet javáról. Ez köteles vele szemben az üzemi közösségen alapuló hűséget megtartani.1' Ezekhez a „közjogi" szabályokhoz fűződött a munkaviszony 11