Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 2. szám - Magyar ár- és jegybankpolitika

ti 7 vagy egy vagon hízott ökörért kapunk-e a háború idején is legalább ugyanannyi kohókokszot vagy nyers vasat, mint azelőtt. És itt meg kell állanom egy pillanatra ; meg kell állapítanom, hogy ebben a kérdésben — az árak kérdésében — az európai országok t-gymásközötti kereskedelmében ma is a verseny érvényesül. Ebben a versenyben hosszú időn keresztül határozottan alulmaradtunk és — azt hiszem — csak a legújabb időkben tudtuk a terbünkre kialakult hátrányt kiegyenlíteni. Erre nézve számításokat is végeztünk, mégpedig visszamenőleg egészen 1934-ig. Ezek a számítások azt mutatják, hogy a háború kitöréséig terjedő öt esztendő alatt exportjavaink csereértéke a mélyponthoz képest lassan javult. A háború kitörése óta ellenben — noha az árainkat mi is fokozatosan emeltük — javaink csereértéke ismét romlott és ez a romlás még a mult évben is folytatódott. A mult esztendő első kilenc hónapjában exportáraink alig 10%-kal, importáraink ellenben majdnem 15%-kal emelkedtek, ami azt jelenti, hogy külkereskedelmünk minden 100 milliójára 5 milliót kellett ráfizetnünk. Az elmúlt esztendő utolsó negyedének az adatait most dolgozzuk fel ; ennek folytán nem tudom, de remélem, hogy ez ÍI diszparitás azóta kiegyenlítődött. Remélem ezt annál is inkább, mert legfőbb vásárlónkkal, — Németországgal — mely ebben a kérdésben nagy megértést tanúsított, a nyár derekán olyan elvi megállapodásra jutottunk, amely szerint az exportárak további emelésétől mindkét ország tartózkodik. Ezek azok a megfontolások, — az egyik a jövedelemeloszlás, a másik az exportjavaink csereértéke — amelyek az én nézetem bzerint a mezőgazdasági áraknak az európai árszintre való felemelését elkerülhetetlenné tették. Elismerem, hogy gazdaságpolitikai szempontból merész operáció volt, de — nemcsak a mezőgazda ság, hanem az ország egész közgazdasága érdekében — túl kellett rajta esni és viselni kell azokat a következményeket is, amelyek adódnak belőle. Adódik mindenekelőtt a további fejlődés kérdése. Amint erre bevezetőben már rámutattam, a kormánynak eltökélt szándéka, hogy az árak területén és ezzel együtt a munkabérek területén is tartós nyugalmat és stabilitást teremtsen. Meg vagyok győződve róla, hogy ezt el is lehet érni ; a mezőgazdasági áraknak az európai árszinthez és a munkabéreknek a belföldi dráguláshoz való hozzáigazítása a jövedelemeloszlás rendjét helyreállította és ezzel kiküszöbölte mindazokat az akadályokat, amelyek a helyzet konszolidálásának eddig útját állták. Ezenfelül a stabilizálásnak szerintem csak egy feltétele van még és ez az, hogy a társadalomnak — a háború tartamára —• le kell mondania arról, hogy pénzbeli keresményét akár az árak, akár a munkabérek emelése révén növelje. Abban a küzdelemben, amely normális időkben minden társadalomban folyik, — és helyes is, hogy folyik — egy időre fegyverszünetnek kell beállnia. Ami ezen a téren — a jövedelemeloszlás terén — szükséges és lehetséges volt, az a mezőgazdasági