Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 2. szám - Magyar ár- és jegybankpolitika

66 zelhetetlenül alacsony fokra süllyedi, hogy a szegényebb réteg még a biológiai minimumhoz se jutott hozzá. A gazdaságokban — a kicsinyekben és nagyokban egyaránt — az invesztíciók elakadtak, a talajerő gondozása elmaradt és a tőkefelszerelés nagymértékben lerongyolódott. Ugyanekkor — mindezeken felül — a mezőgazdasági exportáruk csereértéke is lehanyatlott, még jobban, mint a belföldi ár. Ebben az így kialakult nehéz helyzetben Európa mezőgazdasági és ipari államai egymást megérteni és egymással megegyezni nem tudtak. Kooperáció helyett kíméletlen kereskedelempolitikai harc indult meg, amelynek legfőbb fegyvere a vámpolitika és a kontingens rendszer volt, de emellett a kereskedelempolitika minden más fogása és fortélya is igénybe vétetett. Ebben a harcban a fölény az ipari államoké volt ; kimélyüit az ipari államok agrárprotekcionizmusa, amely ellen a mezőgazdasági államok csak igen erőtlenül tudtak védekezni. Az 1932-ben megtartott stresai konferencia meddő kísérlete után, az első komoly lépést az olasz kormány tette meg ; e lépés folyományaként Olaszország és Ausztria felé irányuló exportjaink lehetősége és feltételei is megjavultak. Tovább javult a helyzet, amikor 1934 második felétől kezdve Németország kereskedelempolitikai érdeklődése a délkeleteurópai agrárországok felé fordult ; körülbelül ezzel egyidőben indult meg a világgazdasági helyzet javulása is, amelynek azonban 1937-ben ismét hirtelen vége szakadt. A helyzet tehát csak igen lassan javult ; elannyira, hogy 1939-ben, a háború megindulásakor — tehát a krízis kitörésétől számított 10 esztendő múlva — a magyar mezőgazdasági árak még mindig 25—30%-kal voltak alacsonyabbak, mint a húszas évek végén. A háború megindulásával a helyzet megfordult ; a harmincas évek mezőgazdasági túlkínálatát egyre növekvő szűkösség váltotta fel; a mezőgazdaság terményei ismét becses jószággá lettek. Az ipari államok, amelyek tíz hosszú esztendőn keresztül merev elzárkózást folytattak, kapuikat ismét megnyitották és egyre nagyobb árakat kínáltak. Azt hiszem, egészen nyilvánvaló, hogy az így kialakult új helyzetben — nemcsak gazdaságilag, de erkölcsileg is — lehetetlen lett volna a magyar mezőgazdaságot arra kötelezni, hogy terményeit a régi alacsony áron bocsássa áruba és belenyugodjék abba, hogy jövedelme a válság idején kialakult, méltánytalanul alacsony szinten maradjon. Ebben látom a kérdés lényegét ; a mezőgazdaságtól nem lehetett megtagadni azt, hogy a belső jövedelemeloszlásban való részesedését megjavítsa. Van azonban a kérdésnek másik oldala is, amely — mmt mondottam — a külkereskedelemből adódik. Tudott dolog, hogy az ipari termelésünkhöz szükséges nyersanyagok, félgyártmányok és segédanyagok túlnyomó részét — legalábbis a tőlünk nyugatra eső piacokról — mezőgazdasági export ellenében szerezzük meg. Nem közömbös tehát, hogy mezőgazdasági exportjavaink csereértéke miként alakul; nem közömbös, hogy egy vagon búzáért,