Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1942 / 10. szám - A háború okozta károk megtérítése
604 Ha viszont az állam a dologi károk megosztásáról és ily módon elviselhetővé tételéről való gondoskodást magukra azokra hárítaná, akik az ellenséges károkozás veszélyének a leginkább ki vannak téve, ez megint nem lenne igazságos megoldás, mert abból pl. a mezőgazdasági ingatlanok tulajdonosaira az amúgy is meglévő előnyös helyzetüknek a fokozódása állana elő. Előnyös helyzet a mezőgazdasági ingatlanok tulajdonosaira már önmagában véve az, hogy pl. az ellenséges légitámadás az ő javaikban megközelítőleg sem képes akkora károkat okozni, mint egy bérházban vagy gyártelepben. Ha most már őket még a kárelosztás során is figyelmen kívül hagyjuk, előnyre előnyt halmozunk. Mégis úgy látom, hogy a személyi károk tekintetében levonható konzekvencia elkerülése máskép nem lehetséges, mint a közvetlen érdekeltek közti kármegosztás közel 4000 éves gondolatához való visszatérés útján. Már Hammurabi babiloni törvénykönyvében megtaláljuk azt a szabályt, hogy a sivatagon átvonuló karavánt érő rablótámadásból megmenekültek kötelesek annak a kárát arányosan megtéríteni, akinek javai a támadás következtében veszendőbe mentek. Ennek a gondolatnak már késői követője a római jogba keletről átszármazott lesz Ehodia, amely az elsüllyedés veszélyéből a rakomány egy részének feláldozása útján megmenekült hajó megmaradt rakományának tulajdonosait a kárt szenvedettek kárának megtérítésére kötelezi. Ez a megoldás elvileg a veszélyeztetett érdekeltek önkéntes összefogásával, az állam minden közreműködése nélkül is lehetséges lenne, a felosztó-kirovó rendszerre alapított biztosító szervezet útján. A biztosító vállalatok fix díj fizetése mellett külön kárbiztosítási típus kiépítése útján a megoldásra alig vállalkozhatnának a megfelelő valószínűségi számítás alapjainak hiánya okából; vagy ha mégis vállalkoznának, a fix díjak aránytalanul magasak lennének. Úgy vélem azonban a károk helyreállításához fűződő és éppen háború idején fokozottan fontos közgazdasági érdekekre tekintettel, az állam nem érhetné be a passzív szereppel és azzal, hogy az önkéntes szövetkezések működésével szemben esetleg a biztosítási felügyeleti jog köréből támadó nehézségeket kiküszöbölje. Az érdekeltek kényszertársulásának megvalósítása lenne a kívánatos, nehogy esetiéképpen a túlzottan derűlátó és ezért a szövetkezésből könnyelműen kimaradó vállalkozást érje oly károsodás, amelynek elhárítása és a köz szempontjából fontos üzem továbbmüködésének biztosítása ad hoc megoldandó problémává váljék. A kényszertársulásban résztvevők körének megállapítása és a felmerülő károkban részesedés kulcsának meghatározása alkalmat adna az államnak arra is, hogy a kevésbbé veszélyeztetett vagyontárgyak tulajdonosait éppen e kellemesebb helyzetük megváltásaképen megfelelő mértékben részvételre kötelezze. Hiszen nyilvánvaló egyfelől, hogy a kár megosztásának minél szélesebb alapokra fektetése csak elviselhetőbbé tenné az adott esetben egy-egy érdekeltre