Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 3. szám - A totális háború pénzügyi feladatai

135 az adóval való megterheléséből. Az adó pedig a nemzeti jövedelem, a nemzeti termelés bizonyos hányadát jelenti. Volumen szempontjából pedig a nemzeti jövedelem nem csökkenhet olyan mértékben, hogy a háborús szükség esetén valorizálási ígérettel felvett kölcsön szolgálatára súlyosabb megterhelés nélkül is ne lehetne fedezetet találni. Bármilyen változások álljanak is be a valuta vásárlóerejében, a polgároktól mindig be lehet annyit szedni adóban, amely vásárlóerőben felér a nemzeti jövedelem volumen szerint számított összegének azzal a százalékával, mint amely százalékot az felvételkor kitett. A jószágtermelés volumenjében ugyanis alig képzelhető akkora visszaesés, hogy az adófizető ezt a szolgáltatást el ne bírja. Ha eljutottunk odáig, hogy valorizálni egyedül az állam tudhat, felvetődik a kérdés, hogy mit és mennyit szabad neki — a szerény véleményem szerint kell is neki — a nemzeti társadalom érdekében igénybe venni s esetleg valorizáltan visszafizetni? S ha erre megtaláltuk a kielégítő feleletet, akkor megtaláltuk a feleletet arra a kérdésre is, hogy mi a józan arány az állami szükségleteknek — különösen háborús szükségleteknek — adóztatás és kölcsönigénybevétel útján való fedezése közt. Vájjon szabad-e az államnak a valorizációs lehetőség eszközével élni s a tőkegyűjtést ezzel fokozni s az összegyűlt tőkéket hadicélokra igénybe venni minden korlátozás nélkül? Igénytelen véleményem szerint nem szabad, hanem bizonyos gazdasági kategóriák szabják meg azt, hogy milyen tőkéket vehet és kell igénybe vennie az államnak. Társadalmi és gazdasági szempontokat tartva szem előtt, három kategóriája az összegyűlt tőkéknek, illetőleg elért megtakarításoknak az, amit az államnak — háború esetén — komoly valorizáció ígérete mellett, igénybe lehet és igénybe kell vennie. Ez a három kategória az, amire gazdasági és társadalmi továbbvirágzás és előrehaladás szempontjából minden társadalomnak feltétlenül szüksége van. Az első kategóriába sorozom azt a tőkemennyiséget, amely a termelő berendezés évről-évre való kopásának a kiküszöböléséhez, a felújításához szükséges, hogy a közösség termelési képessége (kapacitása) ne csökkenjen. Erre a tőkére feltétlenül szükség van azért, hogy a jelenlévő népesség életszínvonalának ne kelljen csökkennie. A második kategóriába sorozom azokat az új tőkéket, illetőleg elért megtakarításokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a meglévő termelőberendezés évről-évre legalább oly mértékben legyen kiterjeszthető, mint aminő mértékben a lakosság száma évről-évre szaporodik. Ez is szükséges azért, hogy a lakosság életszínvonala ha nem is emelkedik, de legalább állandó szinten maradjon. A harmadik kategóriába sorozom azokat az új tőkéket, illetőleg megtakarításokat, amelyeket díjtartalékként szükséges évenként félretenni azért, hogy a jelenleg dolgozó lakosságot majd el lehessen tartani belőle, ha öregség vagy betegség következtében munkaképtelenné válik. Ez a három kategória kiteheti a nemzeti jövedelemnek 15%-át is, tehát igen jelentékeny összeg lehet s ha helyes a pénzügyminiszter úrnak a közlése — amit költségvetési beszédében a nemzeti jövedelemről