Gazdasági jog, 1941 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1941 / 9. szám - A német munkaalkotmány fejlődése és alapelvei

516 léptek az előtérbe és váltak a munkásviszonyok uralkodó és kialakító tényezőivé. A szakszervezeti mozgalom a XIX. század közepe óta mind erősebben fejlődött és rövid időn belül a munkásság igen nagy százalékát egyesítette. Ahhoz, hogy működését teljes szabadsággal kifejthesse, szüksége volt a jogi elismerésre is. Éppen ezért az egyesülési szabadságért vívott alkotmányos küzdelmek során a szakszervezetek is erős harcot folytattak, hogy az állami elismerést elnyerjék. Erre azonban csak a világháború alatt, az 1916. évben került sor. A szakszervezetek működésére vonatkozólag meg kell jegyeznünk a következőket. Azok a jogi eszközök, amelyekkel a munkafeltételeket megállapították, a munkabér szerződések, kollektív szerződések (Tarifvertragé) voltak. Az 1918 december 23-i munkabérszerződési rendtartás (Tarifvertragsordnung) értelmében az ezekben kikötött feltételeknél a munkavállalók hátrányára kedvezőtlenebb feltételeket joghatályosan kikötni nem lehetett. Egy-egy kollektív szerződés megkötését a munkaadók és munkavállalók egyesülései között vívott éles szociálpolitikai hatalmi küzdelmek előzték meg. E küzdelem során a legélesebb, de alapjában véve megengedett fegyverekkel, a sztrájkkal, a bojkottal és kizárásokkal küzdöttek egymás ellen. Az egyes üzemek szervezetét az 1920 február 5-i üzemtanácstörvény szabályozta. A törvény rendelkezéseinek súlypontja az üzemtanács intézményén nyugodott. A tanács összetételét szabályozó jogszabályok gondoskodtak arról, hogy az üzemi tanács a szakszervezeteknek mintegy „kinyújtott keze^-ként működjék ; az üzemi szervezet tehát a szakszervezeti (kollektív) munkaalkotmány kicsinyített mása volt. A vállalkozó és az üzemtanács az üzemre vonatkozólag szerződéseket is köthettek, amelyeknek jogi természete a kollektív munkabérszerződésekével lényegileg megegyezett. Az állam tehát az üzemfeletti és az üzemi munkarend megállapítását elvileg az egyesületeknek (szakszervezeteknek) engedte át. A kollektív szerződések megkötésének a megkönnyítése céljából az 1925 október 30-i döntőbírósági rendelet (Schlichtungsverordnung) lehetővé tette, hogy a végső esetben az erre rendelt döntőbíróság határozata — ha közérdek forgott fenn — még abban az esetben is kötelező erővel bírjon, ha azt az egymással szemben álló felek el nem fogadták és a döntésnek magukat önként alá nem vetették. A törvény azt is megengedte, hogy közérdekből valamely (már hatályban lévő) kollektív szerződés általános érvénnyel ruháztassák fel. Az ilyen szerződést olyan munkaadókra, illetőleg munkavállalókra is alkalmazni kellett, akik az illető kollektív szerződésben mint szerződő felek nem is szerepeltek. Az új szabályozás persze nem változtatott azon a tényen, hogy a munkabér alakulása a munkaadók és munkavállalók egyesületeitől függött ; ezek ugyanis valamely kötelezővé nyilvánított kollektív szerződést azáltal hatálytalaníthattak, hogy új kollektív szerződést kötöttek. Csak a kivételes törvényhozás útján hozott szükség-