Gazdasági jog, 1940 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1940 / 8. szám - Az erdélyi román bankjog
508 tani: 1. a Román Nemzeti Bank; 2. a takarékpénztárak (Cassa de economie); 3. a mezőgazdaság hitelellátásáról gondoskodó hat nagy — fél állami — pénzintézet és az 1915 március 9-i és az 1929 május 30-i törvények alapján működő mezőgazdasági és ipari hitelpénztárak; 4. az ipar hitelellátását biztosító három — fél állami — pénzintézet; 5. a szövetkezeti központ ellenőrzése alatt álló hitelszövetkezetek és végül 6. a letétpénztár és a köztisztviselők segélyező és hitelintézetei, amelyek kölcsönösségi alapon a köztisztviselők hitelszükségletét látják el. A fenti pénzintézetek — egy-két kivétellel — a visszacsatolt területen sem székhellyel, sem pedig fiókkal nem bírnak, a rájuk vonatkozó törvényes rendelkezések ismertetéséről le kell mondanunk. IV. Az egészséges bankszervezet külön törvényes szabályozás nélkül is megtalálja a helyes utat. Erre példa éppen a magyar és román bankszervezet. Az előbbi banktörvény nélkül is nagyobb zökkenések nélkül vészelte át a krízis éveit, az utóbbi pedig az alapos bankjogi szabályozás ellenére igen gyenge alapokon nyugszik. Mégsem lehetne azt állítani, hogy egy modern követelményeknek megfelelő banktörvény ártalmára lehetne a bankszervezetnek. Ha a bankszervezet gyenge, akkor egy jó banktörvény legfeljebb csak megerősítheti, ha pedig erős, úgy a fejlődést csak fokozhatja avagy esetleges visszaesést akadályozhat meg. A bankszervezet és a bankélet ma már fontosságára nézve az állami és társadalmi szervezetben a legelső helyek egyikén áll. Szükség van tehát szilárd jogi alapokra is. Kétségtelen, hogy Erdélyben a bankjogi egységesítésnek is rövid időn belül meg kell történnie. (Cy) Az illetékreformnak, valamint a védettség megszűnésének aktuális kérdéseihez pénzintézeti oldalról kaptuk az alábbi hozzászólást: A napokban meg fog jelenni az illetékjogszabályok új hivatalos Összeállítása, mely külön kötetben fogja tárgyalni a vagyonátruházási, külön az okirati és külön az egyéb illetékeket. Alkalomszerű figyelemmel kísérni az illetékek s különösen az okirati illetékek tekintetében ezidőszerint Németországban lejátszódó tanácskozásokat. A Reichswirtschaftsminister 1936-ban az üzemi racionalizálás tanulmányozását a különböző testületeknek feladatává tette. A bankszakmával foglalkozó különböző testületek, egyrészt a Sparkassen- und Giroverband, másrészt a Zentralverband des deutschen Bank- und Bankiergewerbes tanulmányozás tárgyává tették, hogy a racionális üzletvitellel mennyiben van összhangban a legújabb okirati illetékről szóló törvény által teremtett német helyzet. Németországban ezelőtt az okirati illeték az egyes tartományoknak s nem a birodalomnak a bevételét képezte s csak 1935-ben alakult át a Reich bevételére. Az említett két testület közül az elsőnek munkájáról a Bankarchiv, a másikéról pedig a Sparkassenzeitung számol be. Mindkettő megállapítja, hogy a pénzintézetek improduktív munkáját a különböző állami intézkedések rendkívül megszaporítják. Így van ez különösen az adójog terén. Itt racionalizálásra van szükség. Mellőzni kellene azokat az adókat, amelyeknek jövedelme nincs arányban a rájuk fordított munkával. Ilyen adónak minősítették mindkét testületben az okirati illetéket Az okirati